Lehetetlen zöld - Miraculous breakdance AU

2. fejezet: Óriásplakát

     Izzadva léptem ki a teremből. Fárasztó volt az edzés, főleg mivel Chloé volt olyan kedves, és elintézte nekem a plusz munkát. Már majdnem elkezdtem mérgelődni miatta, amikor megjelent hirtelen mellettem a lány, minta tudná, hogy éppen őt szidtam gondolatban. Most végképp nem kívántam a társaságát, ezért megálltam, és keresztbe tett kézzel felé fordultam.

     -Mit akarsz Chloé?

     -Ó, hát szívesen elmennék már a manikűrösömhöz, meg már a fodrászom is vár rám- mondta a körmét nézegetve. -Hozzáteszem, neked sem ártana- nézett fel rám, majd rábökött a kócos kontyba kötött hajamra.

     Ökölbe szorított kézzel álltam. Hogy tud egy ember ilyen nagy sebességgel ennyire felidegesíteni? -Még valami, ami esetleg érdekel is?- kérdeztem összeszorított fogakkal.

     -Ja, hát semmi különös, csak érdeklődni szerettem volna, hogy milyen volt szerinted a mai edzés- húzta fel az orrát. -Remélhetőleg fájni fog még jópár napig. 

     -Én legalább nem maradok olyan gyenge kis fogpiszkáló, mint te- mondtam ki a végszót, majd sietve Alya után mentem kivörösödve. Még hallottam, ahogy Chloé nevet mögöttem, ami az eddiginél is jobban felhúzott.

.............

- Ez már tényleg beteges...úgy értem, amit ez a hárpia művel veled- morogta Alya, és kivette a kezemből a zacskót, hogy az arcába tömjön egy nagy marék almaszirmot. -De ez még csak nem is olyan nagy durranás ha Chloét nézzük. De most komolyan, mégis mit hisz ilyenkor?

     -Szerintem valahol a királynő és istennő között helyezte el magát- vigyorogtam a barátnőmre, miközben kivettem a kezéből a szirmos zacskót. Ha továbbra is ilyen tempóban és mennyiségben fog zabálni, almamérgezést fog kapni.

     Éppen az Eiffel-torony előtt haladtunk el, és képtelen voltam megállni, hogy ne csodáljam pár percig. Mindig is végtelenül szerencsésnek éreztem magam, hogy Párizsban élhetek. Hiába jönnek ide pár hétre turisták, ennyi idő bőven kevés ahhoz, hogy átérezzük a város igazi gyönyörét.

     Belül boldogságot éreztem, ahogy körbetekintettem a téren. A torony magára vonzott minden tekintetet, kétségtelen volt, hogy Párizs már nem is lenne a valódi önmaga nélküle. Körülötte mindenféle árusok, büfék és emberek voltak, akik élveztek az egyre jobban melegedő időt. Itt aztán mindent lehet kapni. Egy kis pénzzel simán eléldegélnék itt, anélkül, hogy egyszer is hazamennék. Ezen a gondolaton elmosolyodtam, majd tovább nézelődtem. A szemem egyből megakadt egy óriásplakáton, amit érthetetlen módon csak most szúrtam ki. Egy Gabriel parfümreklám volt.

     Gabriel Agreste a leghíresebb divattervező Párizsban, és fogadni mernék rá, hogy nem csak itt ért el ekkora sikereket. A ruhái egytől egyik gyönyörűek, egyediek, stílusosak, és persze észveszejtően drágák voltak. Csodák csodájára Chloé kedvenc darabjai is egyúttal. Mindig velük henceg, mintha amúgy szükség lenne rá. Így is fel tudna vásárolni egy luxusházat az egy havi zsebpénzéből. 

     Most azonban nem is ez fogott meg, de még csak nem is az estében tündöklő Eiffel-torony a plakát hátterében, hanem a fiún, akinek a profilja kitöltötte a fotó felét. Világos bőre volt, de olyan pírral az arcán, ami tömör boldogságot sugárzott. A haja természetes aranyszőke volt, hozzá se lehetett hasonlítani Chloé agyonkezelt platina tincseihez. De a szeméről végképp nem bírtam levenni a tekintetem. Hihetetlenül élénkzöld volt, mint amikor a reggeli harmat megcsillan fűszálakon. Fájt beismerni- mert eddig mindig azt hirdettem, hogy senki se tökéletes- ,de ez a srác maga volt a szépség és tökéletesség megtestesülése. Nehéz volt elképzelni, hogy létezik valahol, és olyan emberi dolgokat csinál mint én, vagy bárki más.

     -Föld hívja Marinettet! Hahó csajszi, köztünk vagy még?- összerezzentem, ahogy Alya hangja visszarántott a valóságba. -Mit bámultál annyira?

     Mellém lépett, és úgy fordította a fejét, hogy ugyan azt láthassa, mint én az előbb. Amikor rájött, hogy egész végig a plakáton lévő fiút néztem, féloldalasan elmosolyodott.

     -Mielőtt megkérdeznéd, nem tudom a számát. De még csak a nevét sem sajna- vigyorgott rám a barátnőm.

     -Nem is állt szándékomban rákérdezni- mondtam, viccesen fintorogva egyet. -Amúgy meg -folytattam -ez biztos, hogy csak a látszat. Mindenható törvény, hogy egy ember szépsége egyenes arányosságban van a bunkóságával. Főleg az ilyen kis cuki modellfiúcskák esetében- itt elvékonyítottam a hangom, és széles mosollyal az állam alá raktam az öklöm, mint egy idióta aki nagyon be akar pózolni. Alya felhorkant, és elkezdett röhögni rajtam.

     -Egyszóval ez a példány itt- mutattam az óriásplakátra- szinte teljesen biztos, hogy lelki társa Chloénak.

     -Ahhoz aztán kell tehetség- vigyorgott rám a nevetéstől még mindig könnyes szemével, majd a kezembe nyomta az üres almaszirmos zacskót, ami pár perce még félig tele volt.

     Már elköszöntem Alyától, és egyedül sétáltam hazafelé, amikor megláttam a forgalmas sarkon lévő pékséget. Megszaporáztam a lépteimet, majd benyitottam. Délután kettő volt, vagyis a legforgalmasabb időpont, így meg volt telve az egész üzlet emberekkel. Nem könnyű dolog Párizs legjobb pékségében lakni.

     -Szia anya! Nem kell segítség?- integettem át az emberek feje fölött. Anyu épp a pénztárnál állt, és egy vevőt szolgált ki. Egyszerű fehér, hagyományos kínai ruhát viselt, fekete hajába egy rózsaszín virágot tűzött. Ferdevágású szeme vidáman csillogott, amikor rám nézett.

     -Nem kell drágám, boldogulok- kiáltotta vissza nekem.

     Biccentettem, majd gyorslépésben átsurrantam az emberek között az egyik hátsó ajtóig, ami a cukrászdából egyenesen a lakásunkba vezetett. Bementem, majd felrohantam a lépcsőn, ami egy csapóajtón át egyenesen a szobámba vezetett. Egy nagyot sóhajtva lehuppantam a babzsákomra, és elernyedve feküdtem rajta pár percet, mint egy rongybaba. 

     Ha nem számítjuk bele az edzés előtti közjátékot, nem is volt olyan rossz. A kézenállás már gyerekjáték, de a szaltót még gyakorolnom kell egy keveset, hogy biztosan ne törjem ki a nyakam. Egyből eszembe jutott Chloé, ahogy megpróbálja, és egyúttal majdnem kinyírja magát, amire visszagondolva mindig vigyorgok egy jót.

     Tudtam, hogy tennem kell valamit. Nem maradhatok a régi Marinette, akit egy egyszerű elkényeztetett csaj meg tud alázni. Felálltam, és elkezdtem fel-alá járkálni, amikor a sarokban heverő doboztetőre esett a pillantásom. Felvettem, majd elindultam az íróasztalom felé, mert emlékeztem, hogy alá dobtam be a doboz alját. Már épp nyúltam érte, amikor rájöttem, hogy nincs egyedül. Ott hevert mellette a régi edzőcuccom is. Azt is felvettem, majd az ölembe terítettem.

     Ha tényleg szeretnék tenni valamit Chloé ellen, akarnom is kell. Nemcsak másoknak kell másmilyennek látnia engem, de saját magamnak is. Újra a ruhákra néztem, miközben felcsippentettem az egyik kezemmel az érdes anyagot. Határozottan biccentettem, majd szépen összehajtogatva belehelyeztem őket a rózsaszín dobozba. Felálltam, és visszatettem oda, ahonnan nem is olyan rég még elvettem: a szekrényem tetejére. Most viszont már más volt a tartalma. Az a Marinette Dupain-Cheng, aki eltűrte Chloé megszégyenítéseit, és nem állt ki magáért.