Lehetetlen zöld - Miraculous breakdance AU

3. fejezet: Újonc

     Ismerős ébresztő dallam csörgött. Lehetett volna varjú rikácsolás is, attól is pontosan ilyen mérgelődve keltem volna fel. Fáradtan kinyitottam a szemem- simán átaludtam volna még egy napot is- ,és sikeresen konstatáltam, hogy hétfő van. Brrr... Suli. Nyöszörgő hangot adtam ki, majd átfordultam a másik oldalamra. És akkor Isten megteremtette a hétfőt, csak hogy legyen egy kis szenvedés is az emberek életében.

     Félálomban vonszoltam magam a suli felé, és irigykedve néztem azokra az emberekre, akik nem néztek ki úgy, mint egy élőhalott. Ma reggel beszéltem Alyával, aki elfelejtette közölni tegnap, hogy ma előbb kell bemennie a suliba. Valami előkészületekről meg új diákról hadart valamit, de nem voltam olyan állapotban, hogy figyeljek is rá, és ezt valószínűleg ő is észlelte, mert nem nagyon erőltette a témát. Így hát egyedül kellett szenvedő testemet a suliba kényszerítenem.

     A madarak csicseregtek, az emberek pedig lelkesen indultak munkába. Teljesen olyan volt mint a Szépség és a szörnyetegből az a jelenet, amikor Belle járja a francia utcákat, és mindenki lelkesen köszönget neki. Azt a tagot persze mindig kifelejtik a mesefilmekből, akinek egyáltalán nincs kedve a földi léthez reggelente.

     A szemem félig lecsukva, a hajam mint egy keselyű fészek, még a nyálam is majdnem kicsordult. Ha valaki mást ilyen állapotban láttam volna, tuti, hogy zombitámadás gyanújával nagy ívben kikerültem volna. A saját magam vonszolása közben próbáltam legalább egy negyed fokkal rendezettebbé varázsolni a hajamat, de az akció csúfos vereséget szenvedett. A hajam néha kékesen fénylett, amúgy meg teljesen fekete volt. Hátközépig ért, de jobb napjaiban akár tíz centivel is hosszabb volt. Ahogy mindig, most is az arcomba hullott elöl, és mint mindig, most is megfogadtam, hogy metszőollóval fogok nekiesni, miközben ingerülten hátracsaptam.

     Esélytelen volt a győzelem a fejemen lévő csomóval szemben, így egyszerűen lófarokba kötöttem. Megszaporáztam a lépteimet, hiszen mégsem akartam elkésni, habár bizonyíthatóan nagy tehetségem volt hozzá.

     Elhaladtam egy lepukkant gyorsétkezde mellett. Nem tűnt megbízható helynek, és ha rajtam múlik, soha be sem teszem a lábam. Az árnyékban egy kifejezetten magas fiú támasztotta a falat, talpig feketében. Mindene fekete volt, a farmere, a pulcsija aminek a kapucnjiát a fejébe húzta, a haja, és habár ebből a távolságból nem lehetett látni, le mertem volna fogadni, hogy a szeme is korom feketén csillog. A telefonját nyomkodta olyan flegmán, hogy én még gyakorlással sem értem volna el egy ilyen lazasági szintet.

     Nem akartam feltűnően bámulni, ezért az út felé fordítottam a fejem, de a szemem sarkából néha visszanéztem rá, amikor felemelte a fejét, és egyenesen rám nézett. A tüdőmbe fagyott a levegő, és egyből gyorslépésben elkezdtem távolodni tőle. Már épp elkezdtem megnyugodni, de valaki egyenesen belém rohant oldalról, és az aszfalton kötöttem ki, hanyatt feküdve. És aki fellökött...egyenesen felettem feküdt, az arcunkat csak húsz centi választotta el egymástól. A kezeit a két vállam mellett tartotta, elkerülve azt, hogy teljesen rámessen.

    Egy fiú volt. Tányérnyi szemekkel és tátott szájjal bámultam azt a két, lehetetlenül zöld, gyönyörű szempárt. Még jó hogy a nyálam nem csordult ki, ezért gyorsan arrébb néztem. A haja aranyon csillogott, ahogy rásütött a nap. Az arca ki volt pirulva, és a futástól kapkodva vette a levegőt, miközben zavartan nézett rám. A felismerés villámként csapott belém. Ez az a srác volt. A poszterről.

     -Öhmm...bocsánat- nevetett idegesen, majd felállt. Kinyújtotta a kezét felém, hogy engem is felhúzzon. Én idióta pedig csak elnémulva feküdtem ott, mire ezer évnek tűnő pár másodperc múlva elfogadtam a kezét. Felálltam, és zavartan elkezdtem leporolni magam.