Lehetetlen zöld - Miraculous breakdance AU

8. fejezet: Ugorj!

Szóval azt mondod, hogy ettől a gönctől meg egy pár fülbevalótól én leszek a legjobb táncos?- kérdeztem csukott szemmel, miközben Tikki egy egyszerű mozdulattal piros festéket kent az arcomra. -Ez feltétlenül szükséges?- kérdeztem egy nagyot sóhajtva. Nem egyszerű festéknek tűnt, mert amint felvitte az arcomra, bizseregni kezdtek a tagjaim.

-Igen, ez a legszükségesebb. Segít abban, hogy senki ne ismerhessen fel. Egy csodálatos képességet kaptál, de ez egyben átok is lehet. Célpont lehetsz a riválisaidnak, de így Marinette-ként biztonságban leszel.

-Ahha... és a szerkó?- vontam fel a szemöldököm a ruhámra mutatva. Már szerencsémre nem voltam meztelen, mert Tikki egyből előállt egy csomag ruhával, ami pont a méretem volt.

Egy piros cipőből, térdig érő fekete melegítőből és egy piros alapon fekete pöttyös haspólóból állt a kompozíció. Először kicsit kényelmetlenül éreztem magam a tudat miatt, hogy a lüktető katica még mindig ott virít a hasamon.

-Az csak a katica hatás kedvéért. Meg persze jól néz ki- nevetett, majd mosolyogva rámkacsintott.

Próbáltam megtartani a komoly tekintetem, de nem bírtam ki egy félmosoly nélkül.

-Oké, készen vagy- lépett el tőlem, majd egy elégedett mosollyal nyugtázta a művét.

Megfordultam párszor a nagyalakú tükör előtt, és el kellett ismernem, hogy százszor magabiztosabbnak és stílusosabbnak néztem ki.

-Nagyszerű, most már indulhatunk!- csapta össze a két tenyerét Tikki, majd lendületesen elindult az erkélyem felé. Nem tudtam, hogy mégis hova akart elmenni ilyenkor, de nem volt túl sok időm gondolkodni rajta. Az aprócska, törékeny termetű nő egy kecses mozdulattal átvetette magát a korláton. Sikítottam egy kicsit, de egyből a számra tapasztottam a kezem, nehogy a végén anyáék meghalljanak. Futólépésben kimentem az erkélyre, majd óvatosan lepillantottam. Legnagyobb meglepetésemre Tikki türelmetlenül állt az utcán, feltekintve rám. Hogy a fészkes fenébe nem halt meg? Vagy húsz métert esett, vagy ugrott, vagy tudom is én mit csinált. Ez ellent mond a fizika törvényeinek!

Legszívesebben lekiabáltam volna neki, hogy ezt meg hogy csinálta, de nem mertem felhívni magunkra a figyelmet. Mintha ezt pontosan tudta volna, megcsörrent a telefonom. Olyan gyorsan kaptam utána, hogy majdnem kiesett a kezemből. Nincs hívószám. Felvontam a szemöldököm, hiszen nem emlékeztem, hogy megadtam volna neki a számomat, de a mai nap után már semmi nem lepett meg igazán.

-Tikki?- kérdeztem bizonytalanul.

-Ez az első feladatod Katica. Ugorj le- közölte olyan higgadtsággal, mintha csak arra emlékeztetne, hogy ne felejtsem el kihúzni a vasalót, vagy hogy etessem meg a macskát.

-Megőrültél? Egyből szörnyethalnék ha megpróbálnám. Felfogtad egyáltalán, hogy milyen magasan vagyok?

-Marinette-nek talán nem sikerülne, de ne felejtsd el, hogy most Katica vagy. Emlékezz! Bármit megtehetsz, amit csak elhatározol! Ne gondolkozz, csak ugorj, és bízz az ösztöneidben!

A sok kérdés a torkomon akadt, mert egyből letette Tikki a telefont. Idegesen lecsaptam a mobilt a kisasztalomra- most úgyse lesz rá semmi szükségem. Vettem egy oxigénnel teli, mély levegőt, majd kifújtam. Oké, menni fog. Ne agyalj, ne agyalj! Lassan a korláthoz léptem, ügyelve rá, hogy ne nézzek le.

Meglepően könnyen át tudtam lépni rajta, így már semmi sem választott el az őrületes magasságtól. Becsuktam a szemem, és abban az egy másodpercben, amikor nem gondolkodtam rajta, hogy mekkora őrültséget fogok csinálni elengedtem a korlátot, és zuhantam. Mire sikerült kinyitnom a szemem már estem lefele, esélyem sem volt meggondolnom magam. Épp csak annyi időm volt, hogy egyenesbe hozzam magam, mert egyből-PUFF! Landoltam. Pár másodpercig sokkos állapotban voltam, de megpróbáltam minél gyorsabban összeszedni magam. Még mindig guggoltam- pont úgy, ahogy megérkeztem a talajra. Lassan felálltam, és igaz, hogy egy kicsit imbolyogtam a halmozott halálközeli félelemtől, de nem fájt semmim.

Már épp megrohamoztam volna Tikkit a kérdéseimmel, de ez a kísérletem ismét kudarcba fulladt. Körbefordultam, de nem láttam sehol. Hát ez szuper. Most mit csináljak? Rátettem a tenyerem a lüktető katicára a hasamon. Más helyzetben idegesített volna ez a semmihez nem köthető szabálytalan lüktetés, de valamiért megnyugtatott. Mintha Katicának külön szíve lenne, ami máshogy ver, mint az enyém. Fényesebb, és melegebb is lett, mint előtte, biztos mert épp az imént vetettem be Katica szuperképességeit. Már elkezdetett sötétedni, és nem mehettem haza. Még nem. Tikki nem véletlenül szívódott fel, azt akarhatta, hogy magamtól jöjjek rá a dolgomra. Erőt vettem magamon, és elindultam. Nem tudtam pontosan, miért megyek arra, de az ösztöneim azt súgták, hogy jó irányba haladok.

Már teljesen sötét volt, csak az utcai lámpák fénye és a hold halvány sugara világította meg az utcákat. Türelmetlenül futottam már vagy negyed órája, mint aki nagyon izgatott azért, ami rá vár majd. Talán tényleg izgultam, de annál kevésbé volt sejtésem afelől, hogy vajon hová irányíthatnak az ösztöneim.

Megpróbáltam elirányítani a gondolataimat, mert így csak még hosszabbnak fog tűnni az út. Csak a figyeltem a zsír új szálkás combjaimat, ahogy tempósan kapkodom őket, a feszes ruháimat, ami kihangsúlyozza az alakomat, - és amiket más esetben nem mernék nyilvánosság előtt hordani- az izmos és lapos hasamat, rajta a szépségesen világító katica mintával. Így aztán garantáltan felkeltem akarva-akaratlan mindenkinek a figyelmét. Vajon ha itt lenne Adrien, ő is észrevenne? Így talán tetszenék neki? Biztosan jobban, mint a Marinette-ként. Még én is észre szoktam venni, hogy mennyire jelentéktelen vagyok, ahányszor csak magamra nézek. Talán a tánc az egyetlen módja annak, hogy kifejezzem magam, de csak ennyi. A többiek még így is jobbak nálam, pedig nem tudják, hogy én minden egyes mozdulatomba beleteszem a lelkem egy darabkáját.

Nem vettem észre, hogy sírok, csak amikor az arcomon lévő festékkel vegyült könnyeimet elkezdte fújni a menetszél, és jeges csíknak az érzetét hagyták az arcomon. Megdörgöltem a kézfejemmel a szememet, és reménykedtem, hogy nem tettem kárt az álcázó képességemben. Semmi, de semmi szín alatt nem tudhatja meg senki, hogy ki vagyok valójában. 

Már épp gyorsabb tempóra kapcsoltam volna, de hirtelen ismerős épületek bukkantak fel előttem. Zajokat hallottam az utca másik végéből, egyenesen felém közeledve. Igaz, csak nagyon halk beszélgetés volt két ember között, de ezek szerint a varázserő kihatott a hallásomra is, mert bőven volt elég időm arra, hogy elbújjak, mire megérkeztek. Két fiú volt, nálam talán pár évvel lehettek idősebbek. Az egyik ismerős volt, de nem emlékeztem pontosan, honnan. Gyakorlatilag mindene fekete volt, és magasságával könyökölni tudott volna a profi kosárlabdázók fején. 

A másik fiú  viszont egyáltalán nem volt ismerős. Ő is ugyanúgy feketébe volt öltözve, csak a zöld pólója rikított ki. Még a másik fiú mellett is látszott rajta, hogy ő sem számít alacsony példánynak, habár a testalkata sokkal inkább volt izmos, mintsem nyúlánk. Társával ellentétben az ő haja méz szőke volt, ami bozontosan kikandikált a fejére húzott kapucnija alól, amin ha jól láttam...macskafülek vannak? Na, ő is biztos a humoros kategóriába tartozik.

Türelmesen vártam, hogy elmenjenek. Felgyorsult a szívverésem, amikor szinte teljesen mellém értek. Nem mintha észrevettek volna, de riasztó volt ilyen közelről látni őket. Mások voltak, min az egyszerű járókelők. Épp elhaladtak mellettem, amikor hirtelen felizzott a hasamon lévő jel, és úgy lüktetett, hogy szinte a teljes testemben éreztem. Belülről égetett a fénye, így egyből odakaptam a hasamhoz, és teljes erőmből szorítottam, hátha úgy megszűnik a fájdalom. Meglepetésemre ugyanez történt a szőke sráccal. Most láttam csak, hogy a zöld pólójának a mellkas része mögött ugyanúgy világít valami, mint nekem a hasamon. Most felerősödött annak is a fénye, és ugyanúgy odakapta a kezét, mint én. 

-Minden okés haver?- fordult hátra a fekete, amire a szőke egy bizonytalan bólintással válaszolt. 

A barátja után ment, de azért a válla mögött hátrapillantott- és megesküdtem volna benne bármiben, hogy a szemünk találkozott egy pillanatra, de nem szólt semmit, csak visszafordult, és ment tovább. Más indok sem kellett arra, hogy biztosan utánuk menjek.