Harag

2. fejezet

~Soraya~

Gondolom mondanom sem kell, hogy eléggé meglepődtem ezen a kérdésen.
- ...egy hörcsögöt? - kérdeztem vissza kissé zavartan. Körülnéztem, majd észrevettem egy kisebb állat csontvázát tőlünk balra.
- Ahhoz mit szólsz? - böktem a tetem irányába. Az ezüst hajú férfi követte a pillantásomat, de amikor észrevette mire mutattam, izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.
- WHÁÁÁ! Yuki-chaan!! - kiáltott fel kétségbeesetten. Én meg csak pislogtam, mint gyerek a matekórán.
A férfi jajveszékelése közben valami megragadta a figyelmemet. Egy nagyobb kő mögött egy hófehér rágcsáló kukucskált teletömött pofával.
- Ó nézd. Ott egy élő. - mutattam az irányába. Ennek hallatára a hörcsögvadász szeme felcsillant és az állat felé vetődött. Szerencsére még idejében észhez kaptam, ezért megragadtam a bokáját és visszarántottam.
- Megvesztél?! Kilapítod szerencsétlent!
- Van jobb ötleted?!
- Ennél bárkinek jobb ötlete van! - akadtam ki. Belenyúltam a zsebembe és elővettem egy kis kekszet. Letettem a kezemet a földre tenyeremben a keksszel, a kis szőrgombóc meg szinte azonnal rá is vetette magát.
- Látod? Jól meg kell tömni, mielőtt megsütöd.
- . . . . . hogy mit csinálsz!?
Elnevettem magam.
- Nyugi, csak vicceltem!
Felálltam, majd a kis állatkát a még mindig ücsörgő ember markába helyeztem.
- Aztán vigyázz ám rá! - mosolyogtam rá kedvesen.
Felkaptam a kardomat és épp indultam volna, amikor valaki megszólalt.
- Óóó Gin-san! Sikerült megtalálnod! - hallatszott egy fiú hang oldalról. Odafordítottam a fejem, hogy szemügyre vegyem a hang tulajdonosát. Egy fiatal szemüveges srác igyekezett felénk. Mellette egy bazi nagy kutya szaladt, hátán egy lánnyal, aki egy lila esernyőt tartott a feje fölé. Ledermedtem a felismeréstől, amikor rájöttem, hogy ő egy yato.
- Tulajdonképpen ő találta meg. - mutatott rám a Gin-sannak nevezett férfi unottan vakargatva a tarkóját.
- Gin-chan, ő kicsoda? És hogy lehet, hogy egy ilyen szép lány szóba áll egy magadfajtával? - tudakolta a yato. Erre a szemüveges csak sóhajtott, majd felém fordult.
- Mindenesetre köszönjük, hogy megtaláltad Yuki-chant! Már órák óta kerestük. Ha már itt tartunk, hadd mutatkozzunk be! A nevem Shimura Shinpachi. A lány az esernyővel Kagura, a kutya Sadaharu, a Kagurával veszekedő férfi pedig Sakata Gintoki. Mi vagyunk az alkalmi munkások. Bárminemű munkát elvállalunk, bárminemű összegért. Megtudhatnánk a neved?
Ahogy végignéztem ezen a szedett-vedett csapaton eszembe jutott, hogy mennyire is hiányzik a családom. Mert ők előttem is olyanok, mint egy kis család. Látszott rajtuk, hogy habár most is lassan verekedésig fajul Kagura és Gintoki szópárbaja, de tűzbe mennének egymásért.
A pár perccel ezelőtti mosolyom lehervadt az arcomról. Szomorúan néztem a kis csetepatét.
- Hé, minden rendben? - zökkentett ki Shinpachi a gondolataimból. A kérdésre Gintoki és Kagura is abbahagyták egymás szapulását és mindketten rám néztek.
- P-persze, ne haragudj, csak kicsit elkalandoztam! -mentegetőztem- Soraya vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek titeket, de most mennem kell! - indultam meg gyorsan. A végén még őket is veszélynek teszem ki.
A nagy sietségben hirtelen vágódtam hátra. Ráadásul kissé döbbenten vettem észre, hogy valami a köpenyemnél fogva elkezdett visszafelé vonszolni. Előhúztam a kardomat, és gyorsan lenyestem a ruhaanyag java részét. Felpattantam és azzal a lendülettel megfordultam.
Sadaharu boldogan csóválva a farkát csámcsogott a köpeny-darabon. Enyhén megilletődve néztem az alkalmi munkásokra.
- Ezt...most mégis mire véljem...?
- Igazából ez elég gyakran előfordul. - mondta Kagura úgy, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Öhmm...értem...azt hiszem... - megfordultam, és intve indultam volna (megint), ha nem állítanak meg (megint).
- Mi lenne ha körbevezetnénk Edoban Soraya-san? Sok időt spórolt nekünk azzal ,hogy megtalálta Yuki-chant! - próbálkozott tovább Shinpachi.
- Köszönöm, de nem lehet. Jobb, ha inkább nem megyek tömegbe. Mellesleg úgy tudom, hogy a kardviselés tiltott az egész városban. Márpedig én senkinek nem adom át ezt a kardot. Ráadásul csak kiszúrtam a hörcsögöt. Nem kerestem, hanem aludtam. De most már tényleg mennem kell, sziasztok! - ezzel elsiettem.
Holnap este találkozok Kyokoval és Rennel, addigra jó lenne a találkaponthoz érni. Plusz előtte még ételt is szerezni.
Utána ki kell jutnom a városból, de nem ismerem eléggé ahhoz, hogy hamar elérjem a városhatárt. Így visszagondolva jó lett volna, ha valaki körbevezet, viszont túl kockázatos is egyben.
A köpenyem maradékát leakasztottam a nyakamból és kidobtam a legközelebbi kukába. Próbáltam minél kevésbé feltűnően végigsietni az utcán, majd bevetettem magam egy hosszabb sikátorba, de a végén zsákutcába futottam.
- Remek. - fordultam vissza morogva. A fal mellett állt néhány konténer, amik mögül hirtelen előlépett két magas férfi.
- Hova-hova cicus? - vigyorgott az egyik félig kirohadt fogsorával. - Szórakozzunk kicsit!
Erre csak elsétáltam volna mellettük, ha a másik pasas nem ránt vissza a csuklómnál fogva. Kezdtem kicsit bepipulni, amiért mindenki össze-vissza rángat.
- Bocs haver, nem érek rá a hülyeségeitekre, nesze itt egy keksz. - nyomtam egyet-egyet mindkét ember kezébe. Kezdeti meglepettségüket kihasználva gyorsan olajra léptem.
Ahogy fordultam ki a sarkon, sikeresen beleütköztem valakibe.
- Bocsánat! - és mentem is volna tovább, de kiszúrtam az illető ezüst tincseit.
- Nem gáz. - tekintetét a sikátorra vezette, majd vissza rám. - Csak nem eltévedtél? - kérdezte. Szája sarka mosolyra húzódott. Én csak sóhajtottam.
- Nos igaz, hogy nem ismerem ki magam itt túl jól...Esetleg él még az ajánlat a körbevezetésről?
- Végülis...miért ne? - vont vállat. - Shinpachi, Kagura gyertek! Indulunk!
- Ó Sora-chan! Mégis velünk töltöd a délutánt? - kérdezte a lány vidáman. - Megmutatunk neked minden jó éttermet és kajaboltot!
Erre csak rámosolyogtam. Szegény, ha ismerné a származásom nem biztos, hogy ilyen barátságosan állna hozzám.
- Akkor ez megbeszélve. Menjünk! - indult meg Shinpachi.
Örültem, hogy végül elfogadtam az ajánlatot. Gintoki mondta, hogy nyugodtan szólítsam őket a nevükön, amit gőzöm sincs mivel érdemeltem ki, de beleegyeztem.
Megmutatták a város fontosabb részeit, még térképet is kaptam Edoról. Egyáltalán nem olyan veszélyes a környék, mint amilyennek hittem.
Ahogy Kagura ígérte, megmutattak minden helyi éttermet és bevásárlóközpontot, amik közül az egyikbe be is mentünk, és életbevágóan fontos dolgokat (kaját) vettünk.
Az idegenvezetés végeztével felszálltunk egy vonatra, ami a város keleti határa felé tartott, és bár nehézkesen, de végül Sadaharu is elfért valahogy.
Útközben meséltek magukról. Többek között megtudtam, hogy Shinpachinak van egy nővére, Otae-san. Kagura elmondta, hogy tényleg a Yato-klánból származik, és neki is van egy bátyja. Még Gintoki is elmesélte magáról, hogy ő harcolt az amantók elleni háborúban.
Beszámolót is tartottak néhány megbízásukról, és hát némelyiken sírva röhögtem na.
Végül én is sorra kerültem, de sok mindent nem osztottam meg velük.
- Egy távoli kis noname bolygóról jöttem.Volt egy öcsém, de a szüleimmel együtt meghalt, amikor tizenöt éves voltam. A kardforgatást apámtól sajátítottam el, míg anyám ökölharcra tanított. Remek szülők voltak. - nevettem fel szomorúan. Időközben elértük a város határát.
- Köszönöm, hogy megmutattátok a várost! - mosolyogtam rájuk. - Remélem még találkozunk.
Shinpachi kihalászott a zsebéből egy kis lapot, majd a kezembe nyomta.
- Tessék itt egy névjegykártya, rajta van a Yorozuya címe. Gyere nyugodtan bármikor!
- Nekünk mióta van névjegykártyánk...? - kérdezte Gintoki inkább magától, mintsem barátaitól.
Zsebre raktam a papírdarabot és leugrottam a vonatról.
Gyönyörű környék terült elém. Ahol véget ért a betonrengeteg, ott kezdődött egy mély és sűrű erdő. Tökéletes.
- Akkor majd találkozunk! Sziasztok! - intettem a még nyitott ajtónál, aztán az erdő felé vettem az irányt.
Nem kellett sokat gyalogolnom, mire találtam egy kis tisztást. Körülnéztem, hogy biztos egyedül vagyok-e és koncentrálni kezdtem.
Mögöttem fényrészecskék kezdtek összegyűlni. Miután összeálltak a jól megszokott alakká, a fény "elpárolgott" és a hátamon újra ott díszelegtek hatalmas fekete szárnyaim. Lassan végigsimítottam két büszkeségem tollain.
Felnéztem az égre, majd nekifutottam. Egy kisebb sziklát dobbantónak használva elrugaszkodtam és csaptam néhányat a szárnyaimmal. Elöntött az a jól ismert mámoros érzés, ahogy a levegőbe emelkedtem és a felhők fölé repültem.
Teljesen abban a hitben voltam, hogy senki sem vett észre.
De tévedtem.