Tükörvilág

IV.

Selhin olyan gyorsan zuhant fehér baglyával, hogy a hideg szél csípte a szemét, így kénytelen-kelletlen, de muszáj volt sokat pislognia. Nem akart beleütközni a hártyába, nem szerette volna, ha őt is elnyeli az a gyönyörű, rejtélyes, mégis megbotránkozást keltő fehér köd.

Látta a hártyát. Nem értette, hogy apja miért nem vette észre, pedig szürkén ékeskedett a folyó felett. Vagyis nem, nem a folyó felett. Vernessus tükrének a védőburka volt, a lány tisztán látta a folyó mélyén lévő, csupa arany tárgyat.

Az, hogy a hártyát és a tükröt is időben észrevette csakis a kesztyű varázslatának tudta be. Már biztos volt benne, hogy nem anyja küldte neki, viszont továbbra sem tudná megmondani, ki volt az, aki ilyen jellegű ruhaneműt ajándékoz, vagy kinek volt olyan hatalmas ereje, miszerint fel tudja ruházni ilyen tulajdonságokkal a kesztyűt?

Vagy ezek nem a kesztyű tulajdonságai, és Selhinben rejtőzött eddig, csak a darab segített neki felszínre törni?

A védőburok felett 3 méterrel állt meg az allonnal. Nem gondolkozott, mintha tudta volna, hogy minek kell jönnie, tudta, hogy menni fog. Minden hezitálás nélkül elengedte az allon kantárját, és leugrott róla.

A szél belekapott hajába, kellemesen cirógatta csupasz lábát, és alkarját. Mögötte villám csapott a sötétkék égbe, úgy tűnt, a vihar kezdi elérni őket is. De neki ez csak erőt adott, és nem töltötte el félelemmel. A villám egy csodálatos dolog, csupán van aki nem tudja értékelni a gyönyörűségét.

Mindkét kezét kitárta, és azon nyomban lelassult a zuhanása, uralkodni tudott felette. Míg gondolkozott, hogy biztonságos-e rálépni a hártyára, hisz olyan vékonynak, megbízhatatlannak mutatkozik, addig kizökkent a koncentrációból és egy pillanatra bejutottak azok az információk is az agyába, melyek szüntelenül azt sikítják; meg fog halni, le fog zuhanni, el fog bukni. Viszont ezeket a gondolatokat kiszorítva visszanyerte egyensúlyát.

Puhán landolt az innen már világoskéknek nevezhető védőburkon. Lassan fél térdre ereszkedett, és megérintette a szilárd anyagot, amely élettől lüktetett.

A hártyát két szóval lehetett jellemezni. Gyönyörű volt.

Kicsi sötétkék, és szürkés kristálydarabok csillogtak a belsejében. Selhin nem érezte jól magát amiatt, hogy egy ilyen csodálatos dolognak kell véget vetnie. Mintha egy védtelen élőlény lenne. Nem.. ez nem védtelen. Elnyelte az apját, azt az embert aki óvta a lányt, és felnevelte becsülettel. Ezt a dolgot semmilyen szépség nem pótolta számára, bármennyire is csodásnak tűnt a burok, gonosz volt, gonosz és meg akarta gátolni őket abban, hogy elvigyék a teleporttükröt.

Lassan végighúzta a felületén kesztyűs ujját a lány. Érintése mentén felhasadt a hártya, és lassan kezdett tovább repedezni, mint valami rossz folyamatábra. Selhin nem fordította el izgalomtól tündöklő tekintetét az ujjáról, amelyet továbbra is a védőburkon tartott, csak éppen mozdulatlanul.

Végül az egész apró kis szilánkokból álló burkot mindenhol repedések borították.

Egy másodpercig mintha a levegő is megállt volna, de aztán egy hatalmas robaj közepette széttörött az egész fal, és a szilánkok összhangban zuhanva közelítettek a folyó felé, de mielőtt beleeshettek volna megszűntek létezni, s csak poruk érhette a habtól fehérlő vizet.

Selhin velük együtt zuhant, meg sem próbálta fékezni akaraterejével a félelmetes folyamatot. Hagyta, hogy beleessen a Renünbe, ahol egészen az aljáig süllyedt a becsapódás ereje miatt. Látta a tükröt.

Úszni kezdett felé, de ismeretlen erők folyton visszalökték, neki pedig egyre fogyott a levegője. Végül egy határozott mozdulattal lerántotta magáról a kesztyűt, ami miatt még inkább nem sikerült neki az evickélés.