Tükörvilág

VI.

A gyilkos kesztyű ott feküdt tőle egy méterre.

Nincs semmilyen gyilkos kesztyű.

Csak gyilkos fiatal, még az élet szakadékának peremén egyensúlyozó lány van, akit a saját családja kényszerített, zuhanjon nyugodtan a végtelenbe, nem lesz baj. Nem lesz semmi baj. Nem lesz baj.

Selhin hisztérikusan, s egyben hitetlenül felvihogott. Nem lesz baj, nem lesz baj, nem lesz baj. Mi baj lehetne azon kívül, hogy a halál nyugalmába taszította a saját anyját, az anyját, akire ha rágondol látja maga előtt, ahogyan előrehajol, sötét hajzuhataga vállára omlik, oly szépségesen, kecsesen ring a levegőben, mint egy nádszál a szélben, sötét haja pedig megfejthetetlen labirintusként, csintalanul fénylik.

Érzi puha bőre tapintását, illatát.. hallja, miként szól hozzá, milyen tisztelettel, gyengéden formázza telt ajkaival a szavakat. Nevet, ragyog az arca, boldog.

Három hét telt el a temetése óta, Selhin azóta átköltözhetett a szobájába, mivel a tükörterem teljes káosz, és valószínű, hogy nem fog felújításra kerülni mostanság. A fürdőszoba ajtaja mellett ékeskedett Vernessus tükre, mereven, mozdulatlanul, méltóságteljes jóság áradt belőle, ami nélkül Selhin talán már rég megtébolyodott volna.

Magának sem vallotta be, de szerette a tükröt.

A lány nem mehetett el az anyja temetésére. Az apja nem engedte, mivel közveszélyesnek nyilvánították. A tanács erről nem tud, tekintve, ha a fülükbe jutna ez a létfontosságú információ nem igen tartózkodhatna tovább a kastélyban az, akit ezzel vádolnak. Erről egyedül Ans és az apja tud, ők rótták rá ezt a címkét. Talán az iránta érzett feltétlen szeretetük miatt vetemedtek arra, hogy hazudjanak a tanácsnak Wanen halálának okát tekintően. Ostoba balesetnek állították be, a tükörszoba beszakadt, agyonütötte a nőt, későn vették észre, eközben Selhin a konyhában tartózkodott.

Senkinek nem jutott volna eszébe Selhinre hivatkozni, mondván, hogy ő a bűnös, senkinek. A lány nem ellenkezett, mikor veszélyesnek nevezték az apjáék, tudta, ő az, veszélyes, hatalma van, bárkit megölhet azzal az átkozott ruhaneművel.

Viszont mióta már Anelins sem látogatja a szobájában egyre depressziósabbnak érezte magát, haragudott az apjára és az egész világra. Azonban az események ellenére sem mutatta meg nekik a kesztyűt, valami megakadályozta benne.

Szipogva hajtotta a fejét a párnájára, a forró könnyek beáztatták a huzatot. Nem tudta, van-e olyan erős, hogy sikerüljön neki megbirkózni ezzel a sok dologgal, ami az elmúlt időben keletkezett a kastélyban. Meg akart szabadulni a felelősségtől.

Elnyomta az álom, az édes álom, mely cseppet sem nevezhető édesnek.

~~~

- Fenséges! - nevetett egy hang. Ijesztő, hideg, borzongató.

- Uram - sikította egy másik hang. - Uram, elég legyen - remegett meg. Ez egy nőtől érkezett, az előbbi határozottan férfi nemű volt.

- Bocsáss meg - búgta.

Selhin hallotta a lépteit, ahogy közelebb megy a nőhöz... tudta, hogy félretűri a haját, s egyenesen a fülébe suttogja: eneyse.

~~~

A lány már meg sem lepődött az álmain, viszont amikor felkelt nem emlékezett másra, csak egyetlen szóra. Eneyse. Az ember minden este álmodik, csak van mikor spontán nem emlékszik rá, Selhin úgy hitte, ő elfelejtette, pedig nem, ott bujkált a tudata alvilágában a férfi és a nő párbeszéd sorozata. Talán nem is akart emlékezni.