Tükörvilág

V.

Mikor Wanen egy biztató pillantást vetve lányára kiment, és becsukta maga után az ajtót, amelynek nyikorgása fülsüketítő zörejként hatott a hirtelen beállt csendben, Selhinnek összeszorult a szíve, és majdnem összeroskadt a hirtelen rázúduló magányérzet miatt. Tudta, hogy bizonyos ideig itt kell töltenie a napjait, ebben a koszos, hideg szobában ücsörögve, s őriznie kell Vernessus tükrét.

Menekülni akart, de csak így tudja bebizonyítani a tanácsnak, hogy ő teljességgel megbízható.

Mély levegőket véve összeszedte magát, majd az említett tükörre pillantott, Vernessus tükrére, a nagy hatalmú, évezredig visszanyúló múlttal rendelkező teleporttükörre, ami a jövőt jelenti egész Tükörvilágnak.

És neked kell rá vigyázni...

És neked kell rá vigyázni...

És neked kell rá vigyázni...

Mi lesz, ha baja esik a tükörnek? Ha ő maga veszti el az uralmát hatalma felett, majd véget vet a tárgynak?

A kezek már nem voltak ott, nemsokkal a keletkezésük után megszűntek létezni. Selhin egy ideig tűrte, hogy a forró könnyek maguk után csíkokat húzva zúduljanak le az arcán, aztán pedig már feldühítette a gyengesége, s heves mozdulatsorral törölte le a sós folyadékot bőréről.

A tekintete továbbsiklott, és a néhai tükröket vette figyelembe, melyek anno még színtisztán ékeskedtek tükörszoba falain. Odasétálva a markába fogott sok fekete homokot, pont, mint az anyja, amikor betörött a főtükör.

A plafon felé emelte kezeit.

Ujjai között lévő nyílásokon át kisiklott a homok, az alkarján gurultak le a miniatűr részecskék, melyek egyenesen a nyakhajlatába, vagy éppen a földre érkezve állapodtak meg.

Szemeit eddig csukva tartotta, viszont most kinyitotta. Leeresztette kezeit.

Döbbenten vette tudomásul, hogy a hártya okozta seb a csuklóján begyógyult, s már csak egy kis heg jelezte, valaha ott volt.

~~~

- Ha valaki kérdezi... nem jó ötlet... - dadogta a fiatal férfi. Látszott, hogy tiszteletreméltó külseje csupán a felszín, belül esetlen, és főképpen bizonytalan.

- Nem hagyhatjuk itt - esedezett a nő. Fehér ruhája piszkos lett, ahogy letérdelt a folyópartra. - Joga van élni.

Selhin zihálva ébredt. Szíve hevesen dobogott.

Ismét ezzel a nővel álmodott, pedig már szinte halványodni kezdett a tudatában a fiatal pár képe.

A férfi nem aggasztotta annyira, leginkább a hölgy jelenléte nyugtalanította, mintha valami fontos dolog fűződne hozzá.

Joga van élni...

A mondat folyamatosan ismétlődött a fejében, nem tudta kitisztítani a gondolatait. Zaklatott volt az események miatt, Ayenn miatt, az apja miatt, az anyja miatt, a kesztyű miatt.

A kesztyű miatt, amely ott feküdt az éjjeli szekrényén, mellette, karnyújtásnyira.

Nem is gondolkozott, meg akart szabadulni az agyában lejátszódó információk tömegáradatától. Mintha egy buszon lenne, ami már elérte a maximális kapacitását, mindenhonnan emberek vennék körbe, nem tudna moccanni, nem tudna levegőt venni, életképtelennek érezte magát.

Hirtelen mozdulattal rántotta magára a kesztyűt.

Nem tudta mi zaklatta fel, az álom, a kezek, vagy maga az egész szituáció. Amint megérezte a ujjain a ruhaneműt már nem is érdekelte semmi. Biztonságban tudta magát, a világ összes hatalma az ő begyében van, szabadon rendelkezhet vele.