Amióta valaki feldobta a chatben az április elsejei tréfa ötletét, azon gondolkodunk Janival, hogy mit találhatnánk ki. Persze eddig csak az ökörködés ment és semmi használható nem jutott az eszünkbe, de legalább jól szórakozunk.
- Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy megszűnik a csatorna? - kérdezi társam.
- Hülyeség, úgyse hinné el senki! - kontrázok rá.
- Akkor mondjuk, hogy apa leszel! - röhög Jánosom, de nem tudom, hogy az ábrázatomon vagy az ötleten.
Olyan messze érzem magam az apaságtól, mint Debrecentől New York...
- Tudod, hogy így sem a legrózsásabb otthon a helyzet... - csitítom.
Bizony tényleg nem az. Már jó ideje, hogy kételyeim vannak. Persze erről nem beszélhetek senkinek, így viszont szépen lassan fel fog őrölni ez az egész helyzet. Az, hogy gyomoridegem van, mikor hazamegyek, hogy egyedül itt vagyok boldog, Janinál, hogy szarabbul érzem magam, mint egy kifacsart narancs. Néha úgy érzem, hogy nem bírom, de aztán valami mindig visz előbbre. Vagyis inkább valaki... Jani miatt nem szabad összeomlanom, hiszen ez a csatorna olyan, mint... És itt megállok a gondolatmenetben. Igen, olyan ez, mint egy közös gyerek. Annyi különbséggel, hogy ebben a kontextusban nem kapok frászt a gondolattól.
- Pisti! - rázza meg a vállam Jani.
- Mi van? - kérdezem.
- Még te kérdezed? Vagy két perce beszélek hozzád, te meg csak bámulsz magad elé. Minden rendben?
- Ja, dolgozzunk! - zárom rövidre a kérdést.
Látom Janin, hogy valamin nagyon agyal. Valami olyan ötletet próbál előhozni elméje legsötétebb zugaiból, amivel engem is felvidít és a srácok is jót röhögnének. Egyszercsak fény gyullad a szemében és hangos hahotázásba kezd.
- Mi az? Mondd már! - szólok rá, mert idegesít, hogy nem hagyja abba a vihogást.
- Mo - mo - mo - mondhatnánk, azt is... - dadog röhögve.
- Hogy? - várom a választ tágra nyílt szemekkel.
- Hogy melegek vagyunk! - röhög tovább.
És akkor ott valami a zöld háttér előtt eltört. Nem volt semmi, csak az az érzés, hogy akármennyire tagadom, csak itt vagyok boldog. Csak itt és csak vele. Ízlelgettem a gondolatot. Csak vele... Visszhangzott a fejemben.
Mikor elment Londonba, itt voltam. Itt volt a gépem, a játékok, a csatorna, minden itt volt, csak ő nem. És hiányzott. Kegyetlenül. Nem találtam a helyem, zavart voltam, aggódtam érte és hiányzott. Vele akartam lenni. És tagadhatom. Tagadhatnám még hetekig, hónapokig vagy akár évekig, de hiába.
Szeretem Janit. És ott, akkor, mikor ezt kimondta röhögve, valami végleg eltört. Egykoron jól felépített világom romjain tapostam. Minden, amiről azt hittem eddig, hogy én vagyok, eltűnt. Nem voltam más, mint egy kételyek között vergődő férfi, aki szerelmes a legjobb barátjába.
Jani már nem röhögött. Arcomat fürkészte. Aggódott értem, hiszen nem tudhatta, mi játszódik le bennem épp. Szemeibe néztem. Ajkai résnyire nyíltak, de végül nem jött ki hang a torkán. Talán meglátott rajtam valamit. Megfogtam a kezét. Ujjaimat ujjai közé csúsztatva kulcsoltam össze őket.
Könyörögve néztem rá, hogy ne toljon el magától, mert abba belepusztulnék. Kezeinkre néztem, majd ismét Janira. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy zavarná a helyzet. Sőt, mintha picit közelebb hajolt volna hozzám.
Régi életem füstölgő romjain tankkal menetelve végig rohantam az ismeretlenbe. Valami új, valami más felé. Óvatosan hajoltam Jani felé. Lecsukta szemeit. Első csókunk minden pillanatát ki akartam élvezni.
Már éreztem lélegzetét a bőrömön. Bátorításként megszorította kezemet. Beleborzongtam, mikor ajkaimmal végre az övéit érinthettem.
De ez nem volt elég. Többet akartam! Olyan régóta vártam már erre, hogy nem volt elég ez a kis óvatos csók. Közelebb húztam magamhoz szabad kezemmel. Beletúrtam a hajába és követelőzőn végighúztam nyelvemet ajkai közt. Rögtön tudta mit szeretnék, én pedig nem tétováztam. A legforróbb csókban olvadtam össze Jánosommal.
Mosolyogva váltunk el egymástól. Kócos fejét belefúrta nyakam hajlatába, én pedig magamhoz öleltem.
- Pisti...
- Csssssssss... - csitítottam.
- De...
- Tudom... - nyomtam puszit fekete hajába.
