Molylepke és Kavics kalandjai [BEFEJEZVE]

7.felvonás

*Kagu*

Reszketve dőltem Beának, és a Mennyig átkoztam magam, hogy úgy viselkedtem, ahogy. Nem akartam, hogy itt vége legyen, és a kórház óta először, a gyökeres változásom óta először éreztem azt, hogy félek. Eddig semmibe vettem, de most nem tudtam. Túl nagy volt ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem. És hogy mi volt ennek az oka? Nos, egyetlen egy szó:

Bill.

Ki más, ha nem Ő?

- É-én csak... Ha-haza akartalak j-juttatni... - Szorosan kapaszkodtam Beába, és éreztem, hogy a zokogás erőt vesz rajtam. Ott az ajtóban térdre rogytam, velem együtt ő is, és egymást támasztva ültünk az ajtóban. Csak mi.

A Weirdmageddon csak most tört ki, mégis, mindenki eltűnt a Kalyibából, csak én maradtam. Egyedül. Aztán megláttam a fehér rendőrautót, és tudtam, hogy Bea lesz az.

- Menjünk be... - suttogta halkan, majd segített a sétában – Fordnak biztos van valamije, amit használhatunk...

- Va-van egy... P-pontosabban két köpenye... Meg fegyverei... - Motyogtam halkan, majd megtántorodtam, de szerencsére Bea szorosan tartott. Ott volt, mielőtt elkezdhettem volna esni, és nem csapódtam a padlónak, mint ahogy arra számítottam. Annyi év után... Van valaki. Valaki, aki ténylegesen szeret és segít. Akinek szüksége van rám még így is... H-hé... Eszti... H-hol az ágy? Fáradt vagyok! Aludni akarok... Nem lehet. Muszáj ébren maradnod... Meg kell állítanotok Billt! Kérlek... Bírd ki! Had aludjak... Kérlek...

Nincs kegyelem!

- Hé, Eszti! Minden rendben? – Hallottam meg Bea hangját, ami felrázott a gondolataim közül, amik már kezdtek elmosni. – T-tudsz még menni? Kérlek... Ne akard, hogy vigyelek!

- N-nem kell! tudok járni, csak... - Mondtam halkan nevetve, majd sóhajtottam és bágyadt tekintetemet az automatára szegeztem. – Csak nagyon fáradt vagyok... De tudok segíteni! – Kétségbeesetten kapaszkodtam meg a barátnőmben, majd láztól égő szemeimet az övéibe fúrtam. – N-nem akarok a terhedre lenni! Nem vagyok használhatatlan! Kérlek... Csak azt ne...

Elmosolyodott, majd bólintott, és elkísért a nappaliig, majd lefektetett a kanapéra.

- Nem vagy a terhemre. De ha nem vagy kipihent, nem tudjuk megállítani Billt!

- Ez így hangosan kimondva elég hihetetlenül hangzik! – Nevettem fel, majd összegömbölyödtem.

- De mi képesek vagyunk rá! – Mondta mosolyogva, majd egy sárga-fekete kockás pokrócot dobott nekem. – Viszont én akkor megyek az alagsorba, megkeresni azt, ami kell!

- V-várj! – Egy listát adtam át neki, mielőtt elindult volna. – Ez a Weirdogeddonra a terveim a könyvhöz. Itt megtalálsz mindent, ami kellhet, mert Emmával is ezeket kerestettem volna meg... Szóval így kicsit könnyebb lesz!

Mosolyogva bólintott, majd elviharzott, egyedül hagyva engem és a hangot a fejemben. Hé, Eszti! Most már aludhatok? Igen... Talán. De akkor siess, mert Bill nem fogja megvárni, hogy kialudd magad! Tudom... Ismerem!

- De honnan? – Kérdeztem fátyolos, elhaló hangon, majd a szemhéjaim elnehezedtek és lecsukódtak.

*Illum*

Nutellás-rántott húsos szendvics... Ennyi maradt meg nekem Magyarországról. Apa és anya már kettőszáznegyvenhatszor kerestek az elmúlt négy napban, mióta ide kerültem... számoltam.

A hangüzenetekből megtudtam, hogy feltörték az összes létező fiókomat, beleértve a Wattpadot is, megtalálták az Esztivel folytatott levelezéseimet, és felkeresték a családot, ahonnét szintén eltűnt egy gyerek. Végül rászántam magam, és felemeltem a telefont. Bekapcsoltam a hangfelvevőt, majd lassan beszélni kezdtem, mint ahogy már annyiszor ebben az elmúlt két napban, mert Eszti még mindig nem ébredt fel. Iszonyúan kimerült lehetett...