Molylepke és Kavics kalandjai [BEFEJEZVE]

24. felvonás

*Illum*

Óvatosan lépkedtem Bill után, talpam alatt ropogtak a száraz, őszi falevelek. Ahogy körbenéztem, minden fát sötétebbnek láttam a kelleténél, akaratlanul is eszembe juttatva ezzel a Fenevadat. A gyomrom görcsbe rándult, részben az idegességtől, részben az éhségtől. Három napja nem ettem semmi mást, csak dobozos száraztésztát és sajtos gombakrémleves port. És már rohadtul elegem volt belőle, tekintve, hogy olyan az íze, mintha legalább kétszer leküzdöttem volna már a torkomon.

A szél lágyan cirógatta végig az arcom, az avar hangja lassanként monoton zajjá csitult, szinte teljesen elhalt a kavargó gondolataim zaja mögött.

Arra kaptam fel a fejem, hogy nagyon messziről kellemes illatok csábítanak tévútra. A paradicsom és a bazsalikom jellegzetes aromája keveredett a főzővíz gőzével, én pedig lehunyt szemmel fordultam volna az illat forrásának irányába, ha Bill nem húzott volna vissza a karomnál fogva.

- Csapda. – Közölte monoton, színtelen hangon, de még mindig szorította a karom – Molynak van több tucatnyi ilyenje. Illúziók... apró gombócokba rendezve. Körülöttük pedig védőburkok. Bejuthatsz, de ki nem jöhetsz onnan. Hidd el, én csak tudom. Az én erőmmel csinálta. – Végre elengedett. Még vetettem egy vágyakozó pillantást a szószos spagetti lidércként kísértő emléke felé, majd megacéloztam magam és ismét az útra koncentrálva lépkedtem tovább.

- Bill... - kezdtem elgondolkozva, ő viszont felemelte a kezét, közvetlenül az arcom előtt.

- Nem. Bármit is akarsz mondani, vagy kérni, a válaszom az, hogy nem. Most pedig ma-

- Részvétem... - böktem oda halkan, mire az ingerült, elkínzott hang elhallgatott. – Én... v-végignéztem, amikor... amikor Call meg... amikor a templom ledőlt... - az övére pillantottam, ujjai megszorultak a rá erősített pisztoly markolatán – Tudom, hogy milyen, és... sajnálom, hogy így alakult... ha... ha akkor nyugton maradok és szót fogadok neked... akkor még meglenne az erőd és Call is élne.

- Nem kell a kedvemért önmagadat hibáztatnod. Attól, hogy ezt teszed... ugyanolyan üres maradok lelkileg, mint amilyen az önostorozásod előtt voltam. Szóval légy oly jó, és hallgass el! – Elmosolyodtam a szavai hallatán, és annak ellenére, hogy a torkomat mardosó gombóctól alig kaptam levegőt, valamint, hogy a könnyeimtől semmit nem láttam, határtalanul boldognak éreztem magam.

Megálltunk. Nem nézett rám, és én sem néztem rá. Némán sírtam, mint egy kisgyerek, aki nem akarja, hogy kinevessék, és csak akkor tört meg a védelmem, amikor indulatosan felém fordult.

- Most meg mi a fenének örülsz annyira? – rivallt rám sokkal élesebben, ezúttal a fegyver is kiemelkedett az őt tartó fekete bőrszíj alól. Éreztem a haragját és a kétségbeesését, ahogy azt is, mik kavarognak benne. Nem tartott méltónak rá, hogy akár csak az emlékeimmel is „beszennyezzem" Call nevét, sőt, ha tehette volna, mindenkinek megtiltotta volna, hogy akár csak egy kósza gondolatot megejtsen róla.

- Érzem... azt, ami benned van! – a hangom fokozatosan nevetéssé nőtte ki magát, örömteli kacagásom betöltötte a csendet és elnyomott minden mást. A csapdák illatát, az avar hangját, a lélegzetvételünk puha, egyenletes, monoton csengését. Csak az őszinte öröm maradt, ahogy az erőm lassan ugyan, de átjárta minden apró porcikámat.

A levegő vibrált körülöttem, csakúgy, mint Bill körül, és ő is csatlakozott a nevetéshez. Akaratunk ellenére vertük fel a csendet, ahogy visszakaptunk mindent.

Kinyújtotta a kezét, körülötte pedig felgyúlt a kék láng, mire a nevetése, ha lehetséges, még harsányabbá vált. Szemei sárgásan izzottak, ha emberi szemmel néztem volna, szó szerint a tűzhöz tudtam volna hasonlítani. Visszatért a vigyora, fehér fogsora vakítóan kandikált ki résnyire nyitott ajkai mögül.