A sorsom a Te kezedben van

1. Rész

Meghaltam? Nem látok magam körül semmit és senkit. Nyugodtság járja át a helyet. Néha hallok egy-két madárcsicsergést, illetve a fák susogását. Egy erdőben lennék? Esetleg azon a tisztáson, ahol az egész gyerekkorom töltöttem? Minden homályos, de minél jobban visszanyerem a látásomat, annál nehezebben veszek levegőt. Rengeteg miért és hogyan kérdés merül fel bennem, de egyre sem tudok kielégítő választ adni. Amikor már mindent tisztán érzek, felfogom, hogy valójában egy fa tetején vagyok. Békésen üldögélek, ám mozogni nem tudok. Csak bámulok, és alaposan szemügyre veszem a környezetemet, mikor hirtelen egy kezet érzek meg a hátam nagy részén. Szaporábban veszem a levegőt, amennyire csak tudom. Félelmetes érzés, hogy valaki vagy valami a hátam mögött áll és éppen arra készül, hogy lelökjön. Nem sokára mindenhol emberek jelennek meg, fekete folt takarja az arcukat némelyiknek, ám akiét nem, az mind a szeretteim. Mindenki rajtam pihenteti a szemét, mintha egy közszemléleti bohóc lennék a cirkuszban. A sírás fojtogat, azonban egy könnycsepp sem tud utat törni magának. Egy hang sem tud kijönni a számból. Az emberek lenézően pásztáznak és kiabálják, hogy itt a vége. Minek a vége? Újra száz kérdés merül fel bennem, de megválaszolatlanul maradnak. Az egész testem remeg.Tenyerembe temetem az arcom. Semmit sem tudok, semmit sem érzek csak ürességet. Soha nem éreztem magam még ennyire üresnek és elveszettnek.  Arra tudok koncentrálni, hogy bármelyik percben kettétörhet a szívem és meghalhatok.
Az emberek kezdenek eltűnni, egy kezet pillantok meg magam előtt. Nem tudom, hogy ki birtokolja, de minden erőmmel azon vagyok, hogy elkapjam. Meglendítem a testrészem, de köddé válik. Egy gonosz kacajt hallok meg, a hang irányába nézek és szembesülök vele, hogy egy zöld szempár figyel rám. Nevet a nyomorúságomon. Miért?

Ebből a rosszindulatú rémálomból telefonom éles, hangos zaja keltett fel. A főnököm hívott, miszerint egy fél órával hamarabb kell bemennem, dolgozni, mert a cégünk egy közös projektbe kezd egy másik vállalattal. Komótosan kikászálódtam az ágyamból és a szekrényajtóm elé lépdeltem. Kinyitottam, majd kivettem belőle egy fekete farmert és egy fehér inget. Mielőtt felvettem volna a kiválasztott ruhákat, elmentem gyorsan letusolni. A kellemes hőmérsékletű víz alatt csupán pár percig tartózkodtam, időhiány miatt. A tükröm előtt kisminkeltem magamat, ami egy babarózsaszín rúzs volt, alapozó és szempillaspirál. Az imént említett ruhadarabokat felhúztam és összekészítettem a jegyzeteimet, illetve a dokumentumaimat. Kiléptem az ajtón, majd kiálltam az autómmal. Elindultam a cégünk felé, ahol már több autó is helyet foglalt a parkolóban. Leállítottam járművemet és igyekeztem az emeletre feljutni, ahol a megbeszélés lesz. A lift éppen akkor indult el, amikor beléphettem volna. Nem volt más választásom, lépcsőznöm kellett. Az időszorított én pedig nem várhattam meg a liftet, ugyanis az a legfelső emeletre ment. Kissé kapkodva lábaimat botladoztam a megbeszélés helyszínéhez. Benyitottam a megfelelő ajtón és helyet foglaltam a kijárathoz legközelebb eső székhez. Jelenleg rajtam kívül csak kettő darab ember tartózkodott itt, ők pedig a főnökeim voltak Mr. Crown és Mr. Rios.
- Az ügyfelek késni fognak egy kicsit, sajnálom, hogy hamarabb iderángattam önt, Elizabeth – hangzott Mr. Crown szájából.
- Semmi baj, maga nem tehet erről. Legalább nem késtem el – mondtam az utóbbi mondatot halkabban egy halvány mosoly kíséretével.
Körülbelül egy tíz perces várakozás után megérkeznek az ügyfelek. Én csendben hallgatom a beszélgetést, miközben jegyzetelem a fontosabb információkat, miszerint egy velem, egykorú férfivel kell majd papírmunkát végeznem. Azonban különösebb beleszólásom nem lesz, mindenesetre korábban kell kelnem. Nem vagyok egy olyan ember, aki egyből pattan, ha hívják vagy éppenséggel, ha sietnie kell vagy időre odaérnie csak lassabban szedi a lábait. Eddig sem szerettem a munkahelyemet, egyszerűen nem találtam meg a helyemet benne. Az irodai munkával sem vagyok annyira megbékülve, pedig emlékszem, amikor kisebb koromban ez volt az álom munkám. Akkoriban még egy kis rózsaszín világban éltem, ahol mellettem voltak a szüleim és testvérem. Mondhatni tökéletes életem volt, hiszen meg volt mindenem, amire vágytam. Viszont, mint minden álomnak, ennek is hamar vége lett. Tizenhét éves koromban elvesztettem apámat, majd rá egy évvel anyámat, akit lelőttek június tizedikén. Ekkor nagymamámhoz kerültem és ott nevelkedtem tovább. A családfát áttekintve mindenki ezen a napon halt meg. Rettentően magányos voltam. A testvéremet nem láttam sokat, mert Los Angelesben élt és ott dolgozott. Az iskolában nem voltam túl népszerű, szűk baráti köröm volt, de egy idő után, már az sem. Általában minden évben meghalt valakim. Az utolsó családtagom Nancy néni húsz éves koromban tűnt el. Senki nem találta meg azóta sem. Mára egy sem maradt, immáron huszonegy éves koromra.

Borzasztóan nincs kedvem a munkámhoz, de nincsen választásom, hiszen az albérletet valamiből ki kell fizetnem, az utcára meg nem fogok kiállni. 
Ezekből a gondolatokból kiemelkedve észleltem, ahogyan egy zöld szempár vizslatott. Tulajdonosa egy öltönyös férfi. Velem egykorú lehetett, gondolom a jövőbeli munkatársam lesz. Ám nem igazán érdekelt a neve sem és maga az egész ember sem. Óvatosan felálltam majd kiléptem az ajtón és egyenesen az autómhoz indultam meg.  Beültem, majd hazaindultam. Nem mentem gyorsan, egy bő tíz perc alatt hazaértem. 
A lakásomban átnéztem a jegyzeteim és felidéztem, hogy holnap hat órakor bent kell lennem. Nem emlékeztem, hogy milyen papírokra lesz szükségem, így a leghasznosabbakat a táskámba csúsztattam, majd elindultam a fürdőszoba felé. Beálltam a zuhany alá, majd megengedtem a vizet és a hajamat is megmostam. Egy gyors zuhany volt, de mivel eléggé későre járt, nem állt szándékomban hajat szárítani, így nyirkos hajjal aludtam el.