A sorsom a Te kezedben van

3. Rész

Realizálom, hogy Mr. Seggfej mögöttem tartózkodik. Halk léptekkel indul mögém.

- Ezt keresed? - kérdezi gúnyosan.

A hangjára megrezzenek. Tudom, hogy a táskámat lóbálja a kezén. Lassú léptekkel fordulok meg. Az arcát vizslatom, az a lehengerlő mosoly még most is ott lapul a szája sarkában. A szemei most sötétebbek. A haja kószán áll, mégis jól áll neki. Az öltönyén keresztül is remekül láthatóak az izmai. Azt hiszem kezdek rájönni, hogy mennyire jól néz ki. Ez viccnek is rossz volt.

- Ennyire tetszem neked? - a hangja most lágy, ám érzem, hogy kissé feszült.

- Ugyan. Csak azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetsz ennyire bunkó, hogy más táskájat elveszed? - próbálom leplezni magam, de úgy érzem kezdek paradicsommá válni.

- Az arcodra van írva minden - nevet halkan, majd rám tekint.

- Miért vetted el a táskámat? - terelem el a témát.

- Gondoltam, hogy amilyen gyorsan csak tudsz, le fogsz lépni. Keresnem kellett egy okot, hogy beszélhessek veled - a hangja frusztráltá válik, szemei fagyossá változnak és elkomolyodik.

- Nekünk nincs miről beszélnünk tudtommal, szóval, ha megbocsájtasz én elmennék - nem akarom tudni, hogy mit akar. Ha annyira fontos, mondja el holnap inkább.
A táskámat lekapom a kezéről és indulnék az ajtó felé. Azonban egy kar megakadályoz ebben.

- Csak egy fontos információ, amit jobb, ha most tudsz meg. Legalább lelkileg felkészülsz rá - megfordulok és feszülten a szemébe tekintek, azonban elfordítja a fejét. A telefonja csörög.

- Haló?... azonnal megyek - dühösen csapja le a készülékét. Elengedi a kezem és gyors léptekkel hagyja el az irodát.

Nem tudom, hogy mi történt, de megijesztett a korábbi viselkedése. Ez a beszélgetés, mintha más lett volna, mint a többi. Nem tudom, hogy mit akart elmondani. Itthagyott rengeteg kérdéssel. Körültekintek, de minden olyan üres. Egy elhagyatott lélek sem lézeng már a fenti folyosón. Neheztelve lépkedek a lépcsőfokokon. Félek a holnaptól. Félek, hogy rossz hír lesz az, amit közölni akar. Azonban magamat sem értem. Minden megváltozik, ha a közelébe kerülök. Az érintése, már csak az, ha rámnéz. Ezernyi érzést indít el, amik egyik percről a másikra megváltoznak. Tudom, hogy nem lehet semmi több köztünk. De mégis, olyan furcsa.

Hazafelé vezető utamról letérek és egy kisebb kávézó felé veszem az irányt. Leparkolok és lassan indulok meg a pult felé. Egy cappuchinot kérek, majd helyet foglalok egy sarokasztalnál. Az embereket pásztázom. Mindenki remekül beszélget a partnerével. Nem látni olyan embert, aki egyedül ücsörögne, elhagyatottan, mint én. Próbálok erősnek tünni, de valami megint kezdi felszabdalni a régi sebeket. Nagyot sóhajtók.
Az italomat ebben a pillanatban teszik le elém. Egy ezrest nyújtok  a pincérnek egy köszönöm kíséretével.

- Eli, te vagy az? - ijedten pillantok fel a pincérre, aki nem más, mint egy régi barátom, Luke.

- Luke? De régen láttalak - egy nagy mosoly ül ki a számra.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha itt fogunk összefutni - megvillantja a mosolyát, majd helyet foglal velem szemben.

- Hidd el, én sem. Rengeteget változtál - szőke haja oldalra van nyalva. Csokoládé barna szemei csillognak. Az arca teljesen mást tükröz, mint régebben. Mostmár egy határozott fiú néz vissza. A régi kisfiús bája még mindig megmaradt.