A sorsom a Te kezedben van

2. Rész

Egy már ismert erdős részen vagyok. Körülnézek, de semmit sem látok. Vizslatom a fát, amelynek egykor még a tetején voltam.  Hallom a fejemben, ahogyan visszhangzanak a szavak; ez a végzeted! Egyre jobban erősödik a zaj, amitől kezd szétmenni a fejem. A fejembe valami rettentő erősen belenyilall.  Odavonszolom magamat egy sziklás részhez, ami közel van a fatörzséhez. A fának dőlve lecsúszom és az arcomat a tenyerembe temetem. Megpróbálom kizárni a hangokat, ami talán sikerrel jár, mert kezd csendesedni. Nem emelem fel a fejemet, továbbra is a kezemben pihentetem, de muszáj felkapnom a fejemet, amikor lépéseket hallok. Ijedten fordítom a fejemet ide-oda, de nem látok senki. Azonban tisztán kivehető egy zöld szempár, mintha már találkoztam volna vele. Elidőzöm a tekinteten és gondolkodom, hogy hol láthattam ezt. Semmi nem jut eszembe, egyetlen egy emlék sem, kivéve egy dátum: Június tíz.
Eltöprengek a dátumon, majd képkockák villannak be arról, amikor a családtagjaim szenvedtek az előtt, hogy meghaltak volna.  A tekintetük mind beleégett az elmémbe. Eszeveszetten dobogni kezd a szívem és a biztonságérzetem félelemmé alakul. A fejem jobban elkezd fájni és a szempár is közeledik. Még mindig kivehetetlen a tulajdonosa a látószervnek. Sokkal inkább olyan, mintha egy szellemet látnék, aminek csak a szemét látom. Minél közelebb jön, annál jobban kezdek félni és a torkomban hatalmas gombóc keletkezik. Amikor már csak pár lépés választ el minket, megáll és eltűnik. Lehunyom a szemeimet. Lassan kinyitom és újra felmérem a terepet. Sehol nem látok senkit.

Lehunyt szemeim nagyon gyorsan pattannak ki és azonnal elindulok a konyhába, hogy gyógyszert szedjek a fejfájásomra. Olyannyira belenyilalló fájdalom nem szűnik meg egyhamar, mintha valaki csapkodná a testrészem. Azon gondolkozok közben, hogy megint miről álmodtam. A zöld szem újra szerepet játszott az illúziómban.

Az órára pillantok, jelenleg öt óra van. Legalább elkésni nem fogok, de ez nem igazán nyugtat meg. Magam sem tudom, hogy hogyan fogok így munkába állni, használhatatlan állapotban vagyok. Ám ennek ellenére felöltözöm egy munkához illő ruhába, felkenem a natúr, mindennapi sminkemet és kihagyva a reggelit elindulok dolgozni. Útközben megállok egy kávézónál, ugyanis a lakásomban nem ittam meg a reggeli szükséges koffeinadagomat. Olyan tíz perces ücsörgés után újra neki látok az utamnak. Viszonylag hamar be is érek, hiszen még alig tartózkodik itt valaki. Lassan cammogok az iroda felé, ahol majd osztozkodnom kell az ideiglenes munkatársammal. Amikor belépek az ajtón meglepődve fogad, hogy a főnököm várakozik az egyik székben. Illedelmesen köszönök, majd leteszem a táskámat és az iratokat az asztalra. Visszaköszön ugyan, de utána nem szól semmit.

-Lenne esetleg valami mondanivalója? – töröm meg a csendet, hiszen nem tudom, hogy miért van itt.

-Az a helyzet Miss Moore, hogy ön csak asszisztens lesz ebben a munkában, amolyan kisegítő féle. Az Úr, akivel dolgozni fog már nagyon tapasztalt ember, így hagytuk, hogy ő vegye kézbe a papírmunkát. Maga addig ideiglenesen kisegítő, megteszi, amit parancsol a főnöke és nem lesz semmi gond. Jobb lesz ez így.  – vázolta fel az egész történetet.

-Nagyon örülök, hogy önök magam helyett is eldöntötték, hogy nekem mi lesz jobb. – szúrós tekintet sugárzok a vezetőm felé, de nem hatja meg.

Vállat lendít és elhagyja az irodát. Nem is értem, hogy miért én lettem a kisegítő, akit úgyis szolgaként fognak kezelni. Elszomorító, hogy az én ötletem volt többnyire, hogy ezzel a céggel kössünk üzletet. Bár úgy tűnik, hogy a górénak mindegy, hogy ki segíti előre a céget, az a lényeg, hogy neki elegendő pénz jöjjön. Bosszankodásomból a tegnapi megbeszélésen látott férfi zavarta meg. Felém biccent és helyet foglal azon a helyen, ahol nekem kéne ülnöm. Odasétálok az asztalhoz és elveszem a táskámat illetve az iratokat tartalmazó mappát. Nem szólok semmit és Ő sem. Nem tudom, hogy mihez kezdjek, hogy mit kéne csinálnom így inkább hallgatok.