Kőbe vèsve: "Te az enyém vagy"

Véget nem érő szenvedés?

Túl sok a vizsga és túl kevés az idő.
Mindig ezt hallom. Csak azt nem értem miért nem tudja mindenki beosztani rendesen az idejét. Én mindig meg tudom tenni s ezért bizony nem csak szép szavakat s dicséretet kapok. Vannak ugyanis olyan osztàlytàrsaim akik szerint strèber meg okostojás vagyok.
Folyton csùfolnak. Utálom! Éppen ezért teszek úgy minden szünetben mintha süket lennék és nem is hallanàm meg őket. Persze, hogy ne legyen még így sem nyugtom, a suli egyik rosszfiùja is  kipècèzett magànak. Sosem voltam útjában, de amikor vèletlenül megtudta, ellopott mobilom hozzá került valahogy egyszer, hogy meleg vagyok, na akkor megvàltozott minden. Attól fogva őkelme ott àrtott nekem ahol tudott s csapott le rám a legvàratlanabb pillanatokban.
A mai nap... nos furcsa mód, még, megúsztam mindennemű kötekrdèst. Azonban ez csak addig tartott amíg el nem jött a testnevelés óra. Az óra ugyan rendben lement, szerencsére felmentésem van, csak a szertàrba pakolàsnàl adódtak gondok. Konkrétan bezàrtak a szertàrba. Kemény két órát ültem ott idegesen és félve mire jött valaki és kiengedett. S ez csakis azért mert felhívtam az egyik lányt, egy barátom, az egyetlent szinte, hogy segìtsen nekem. Ezek után tudtam csak haza indulni. Mondanom sem kell azt hiszem, hogy ez sem ment könnyen. Jó nagy kerülőt tettem mert a buszt lekèstem, amivel mindig hazamegyek, így egy másikra szàlltam ami másfelé vitt el engem.
Otthon már meg sem lepődtem, hogy anyám helyett egy nem túl stílusos ám de megszokott kis üzenet várt miszerint megint el kellett utaznia munka ügyben, meg hogy mennyire sajnálja ezt s hogy hagyott nekem pénzt ételre s amire kell.
Rossz érzés volt. Tudtam, hogy anyám nem tehet róla. Dolgoznia kell. Ez az élet rendje. Csak az a bajom, hogy azt is tudom, hogy anyám igazàbòl nem szeret engem és csak ezért menekül folyton. Hol a munkába hol pedig máshovà. Mindegy hová csak ne kelljen neki velem lennie. Nem akart sosem engem.
De azért vicces nem? Ennek ellenére is szeretem őt. Hisz ő adott nekem èletet.
Tanulás után, mert hogy első dolgom az volt, ettem, majd tusoltam és le is feküdtem. Persze aludni nem tudtam így csak úgy unalombòl felnèztem azokra az oldalakra ahovà szintén unalombòl regisztráltam. Nem érdekel egyik sem igazán, de néha mégis jó nézelődni. Így tettem most is. Valahogy fő kìnzòmmal talàltam szembe magam. Megint bejelölt ismerősnek és én úgy ahogy eddig elutasìtottam. Viszont a testvérét nem. Fura módon ő nem olyan bunkó mint a testvére. Persze nem beszéltem neki sosem mit művel velem minden nap a dràgalátos testvére.
Gondoltam egyet és rá írtam.
@alwaysalone:
"Szia Mark. Hogyhogy itt fent még?"

Egyből jött is a vàlasz. Mintha csak várt vagy figyelt volna.

@babyboy:
"Szia Youngjae. Mikor cseréled már le ezt a hülye nevet? ^^ Egyèbkènt nem tudok aludni. Te?"

@alwaysalone:
"Sosem és én se tudok aludni."

@babyboy:
"Nem jössz át? *.*"

@alwaysalone:
"Nem! Megőrültèl? A város másik végén laksz."

@babyboy:
"Na és?"

Azt hiszem gondolkozott is kicsit.

@babyboy:
"Na jó bocs. De hm... mi lenne ha holnap àtjönnèl? Úgyis van amit nem èrtek töriből. Elmagyaràzhatnàd."

@alwaysalone:
"Meg a matek se megy."

Nem akartam semennyire egy lègtèrben lennie a bàtyjàval. De ő a barátom és ... ah nekem végem lesz. Nagyon... nagyon végem lesz.

@babyboy:
"Itt vagy még? Ugye jössz? Nem lenne jó megbukni."

@alwaysalone:
"Itt vagyok nyugi. Ne aggódj nem buksz meg ha én segítek neked. Mire valók a barátok?"

@babyboy:
"Imádlak! 😆"

Olyan aranyos volt. Nem tudtam nem mosolyogni.

@alwaysalone:
"Jól van. Most már azért pròbàljunk meg aludni. Szia és jó éjt."

@babyboy:
"Jó éjt neked is és el ne felejtsd a holnapot."

Nem vàlaszoltam már neki. Tudja jól hogy nem felejtem el, hogy nem hagyom őt cserben. Mindig segìtettem mikor kérte. Nem mondom, hogy össze lennènk nőve, de ő is egy olyan ritka barát mint az a lány aki kiszabadìtott a szertàrbòl.
Mobilom félre tettem már és tényleg megpróbáltam aludni.
Nehezen, de sikerült elaludnom. S mint mindig az ébresztőóra előtt keltem fel. Szokàsos reggeli dolgaim után indultam is az iskolàba. Elèrtem a buszt így időben, jó korán mint mindig, bent is voltam az iskolàban.
Csak sajnos nem voltam egyedül. Legnagyobb szerencsètlensègemre kìnzòm is jelen volt nèhàny "kedves" baràtjàval. Igyekeztem èszrevètlen maradni s így elsuhanni mellettük. De sajnos èszrevettek engem. Nem tettek túl nagy dolgot, csak egyikük tàskàmnàl fogva hùzott vissza. Nem lett volna baj ha nem ránt egyet rajtam és én nem vàgòdom hanyatt. Akkoràt puffantam, hogy azt hittem menten betörik a fejem. Kinevettek és szórták rám a szokásos hülye szövegeiket. Nem is figyeltem rájuk már. Csak vàrtam hogy eltűnjenek.
- Egy szó erről és vèged. - az a mocsok Jinyoung, volt mersze úgy tenni mintha semmi sem történt  volna, gyanùs volt de hamar ràjöttem miért, csakis azért mert megjelent a testvére meg még jó pár diák. Ott is hagyott engem.
Fel tudtam ülni, sőt, fel is àlltam fejem fogva. Bár ne tettem volna, ne fogtam volna meg fejem. Miért? Csupán csak azért mert éreztem valami furcsàt és nedveset amit meg is néztem. Vér volt. Vèrzett a fejem! S mert nem igazán bírom a vért így egy pillanat múlva már csuklottam is össze.
Hogy meddig nem voltam magamnàl nem tudom, de mikor észhez tértem és kinyitottam szemeim az orvosiban talàltam magam.
- Látom felèbredtèl. - az orvos egy kedves nő, csinos is akiért a fél suli kanos suttyòja odavan - Hogy érzed magad?
- Jól azt hiszem. - fejem tapogattam.
- Egy kicsit felrepedt a fejbőröd, de semmi komoly. Rendbe jössz hamar. De mondd csak mi történt?
- Elcsùsztam. - füllentettem. Tudom hogy tudja miért volt, de nem mondja ki és hálás vagyok, ahogy azért is hogy nem faggatòzik.
- Hát jó. - sóhajtott - Legközelebb figyelj jobban. Most mehetsz. De ha szèdülnèl vagy más gond adódik gyere vissza. Rendben?
- Igen. - felkeltem az àgyròl, meghajoltam kicsit felé, aztán hagytam is el a betegszobàt.
Túl gyakori vendég vagyok itt már és tudom hogy nem hisz nekem. De nem tud mit tenni ha nem beszélek s nem mondom el az igazat, hogy mi illetve kik miatt kerülök mindig ide.
Épp kicsengettek így máris magàval sodort a tömeg amint a termek közti folyosòra értem. Tervem volt lógni ma. Sosem szoktam, de most nem igazán érzem jól magam, s kedvem sincs több szekatùràhoz.
- Vègre megvagy! - ki ha más nem, Mark kapott el a folyosón s jött velem - Jól vagy? Hallottam mekkorát estél. Bocsi, hogy nem mentem utánad, de a tanár elkapott... - csak mondja és mondja és nekem picit jobb kedvem lesz már ennyitől is.
- Semmi baj. - még egy kis mosolyra is futja - Most itt vagy nem? - bólogat és mosolyog - Jól vagyok. Csak elestem, nem nagy ügy.
- Dehogynem! - hàborodik fel - Tudod mit? Miért nem lògunk el? Eljönnèl hozzánk, tanulnànk és közben pihennèl is. Na mit szólsz? - megàlltunk, egyrészt mert elèrtük a termünk, másrészt meg mert meglàttam a bàtyjàt. Nyelnem kellett egyet mielőtt vàlaszoltam volna.
- Rendben. De a tàskàm még kellene, meg a tiéd is.
- Nem probléma. - nem is hagyott időt további gobdolkozàsra, azonnal rohant is termünkbe tàskàinkèrt, aztàn mikor visszatèrt karon ragadott s tovább robogott.
Nem érdekelt hogy nem vagyok jól, nem érdekelt hogy hogyan nèztek ránk, csak el akartam tűnni minél előbb a bàtyja közeléből. Csak sajnos hiába minden mert egyszer ő is haza fog majd térni, ahová mi is tartunk, és ott találkozni fogunk.