Vampire Knight Fanfic (befejezve)

Ötödik éj

Egy fehér lepel szerű, hosszú ruhát kellet felhúznom. Elég könnyed volt, remélem nem látszik át nagyon. Na, hogyan szökjünk meg? Újból végig kopogtattam a falakat, egy helyen volt üreges. Rávágtam egyet a kezemmel.

-Áú...- jajdultam fel.

-Mi történt?- kérdezte egy hang.

-Jézus!- kiáltottam, és arrébb ugrottam, mert nagyon megijedtem.

-Csendben!- Rivallt rám a női hang.

-Ki vagy?

-Alexandra.

-És hol vagy?

-A falba vagyok börtönözve.

-Nem zsibbad el az összes végtagod? Nem halsz éhen?

-Sss csendben, a falnak is füle van!

-Ez nem volt valami jó vicc...

-Mindegy, te mit keresel itt?

-Én se tudom.... Tudsz te valamit egy fény hídról?

-Te lennél ...az?- rebegte. A beszélgetést nem tudtuk tovább folytatni mert hirtelen kivágódott az ajtó. Ichiyo lépett be rajta dühösen. Hajamnál fogva felemelt, és a falhoz vágott. Alexandra felszisszent hátam mögül a csapódástól. Majd a mérges vámpír néhány puska golyót belelőtt a falba. Alexandra felordított, zengett az egész szoba. Hozzám közelített, összehúztam magam a sarokban. Rettegtem, féltem, belülről ordítottam: „Ne... ne tedd ezt!! Segítség!! KANAME!!" hirtelen megállt az óra, a pillanat. Ichiyo lendületben lévő keze megmerevedett.

-Mi történt?- suttogtam. Felálltam, és könnyedén kisétáltam az ajtón. A folyosó a végtelenségig nyúlt míg egy tágasabb ajtóhoz nem értem. Nagy nehezen kinyitottam. Belülről erős vérszag áradt.

Emberi tetemek feküdtek egymás mellett, mindegyikből elszívták azt a vámpírok számára nemes folyadékot melyet úgy ismerünk vér. Lihegtem, a pusztítást látva, sikítani volt kényszerem. Miközben torkomban minden hangszálamat használva, megütve a magas C-t sikítottam, valami repedni kezdett. Ahogy hangom erősödött, úgy kerített hatalmába az elhagyatottság érzése. Egyedül egy sötét helyen, ahol csak kínoznak. Nem éreznek velem együtt, csak élvezik ahogy a fájdalom, a félelem a kétségbe esés átjár. Mint egy baba aki egy őrült kezébe került, és éppen darabjaira szedi szép lassan. Egy hatalmas törés hangzott fel körülöttem, és a hullák eltűntek. Az égen lebegtem. „Meghaltam?" néztem ahogy a nap lemegy, és a hold, és a csillagok felváltja helyét. „Csillagok? Mint az álmomban?" Két galamb játszadozott, turbékolt egymással előttem. Ahogy egyre messzebb kerültek, már csak a fehér színük tűnt ki a feketeségből. Majd, együtt indultak utolsó útjukra, melyben átszelték az eget. Fényük mely útjukat világította, nem apadt alább. Miközben együtt táncoltak a végtelenségbe, fényük összeforrt. Egyetlen parányi fény világította be a korom fekete éjszakát. Nem rég még gyönyörűen világítottak a csillagok, most minden sötét és nyugalmas, mint a vihar előtti csend...

Hirtelen az apró pontocska zuhanni kezdett, és egy félkört irt a levegőben. Útjának nyoma erősen világított. A nap felkelni készült, de félúton megállt. A harc előkészületei bevégeztetett, és már csak az utolsó villámcsapásra várnak. Egy puska hangja, mely élesen hasított bele a reggeli levegőbe. Becsukom ijedten a szemem, és amikor kinyitom, láncokra verve találom magam. Két csuklómat, két bilincs szorítja, amelyek láncokba végződnek, és a fénykörbe csatlakoznak. Lábamat a naphoz kötötték. Elordítom magam, mint vadállat aki utolsó leheletét nyögi ki, és már csak szenvedés nélkül akar meg halni. Farkasok figyelnek fel rám, nem is,.... Emberek. Kik mint a varjak várnak, hogy lecsaphassanak a pusztuló zsákmányra. Újabb puska dörgés, viszont ez pont velem szemben történt. Éles fájdalom a mellkasomban. Éreztem ahogy a golyó áthasítja bőrömet, és utat fúr magának. Hirtelen minden erőm elhagy, és zuhanni kezdek, zuhanok a végtelenségbe.......

Feketeség. Hideg feketeség vesz körül. Többen a nevemet kiáltják. Felismerem a hangokat.

- Yuki úrnő!- Aido úrfi...

- Yuki!- Kaname nyugodtan ejti ki nevem. Ez csak biztos emlék...

- Yuki!- és még Zero hangját vélem felfedezni....

Nevem hallatára felébredek. Sárban fekszem, amely átfogja ruhámat. A sárba vér is vegyül, amitől rögtön felébredek, és undorodok. Mi történik itt??!! mindenki harcol valakivel, vámpírok, vámpír vadászok. Vérontás van. Előkerülnek fegyverek, és egymást sértik vele. A pusztítást látva még nagyobb félelem gyűlik fel bennem.

-EEELLÉÉGG!!- kiáltom, és mindenki megmerevedik. Mint korábban. Kaname vörösen izzó szemekkel sétál hozzám. Odarohanok, megölelem, és nem eresztem el. Kétségbe esetten szorítom őt, miközben ordítok, zihálok, és zokogok. Elporlad. A kezemben Kaname összehullik a földre. Még hangosabban felordítok. „azt mondtad megvéded!"

-FOGD BE!!- kiáltom. „azt mondtad erősebb leszel, és mindenkit megvédsz!"

-ELÉG!- földre rogyok. A szívem megtört, fájdalom van az egész testemben. Nem akarok szenvedni! Zerot vélem közeledni a nagy pusztaságban.

-Szia Yuki! Eljött az idő hogy megöljelek...- mondta szomorú arccal. Még nem akarok meghalni! „mi tart vissza, ebben a világban már csak szenvedni tudsz!" Kaname.... Kaname adott értelmet az életemnek. Ő mentett meg. Még nem akarom elhagyni!

-Még nem jött el az ideje, Zero. - mondtam suttogó nyugodt hangon. Felálltam, és egyenesen a szemébe néztem.

-Bocsáss meg, de még nem.- keze megremeg határozottságomtól, de fegyverét nem ereszti.

-Félre, Zero. Még vannak elintézetlen ügyeim.- leereszti a fegyverét.

- Így igaz, nem ilyen véget szán neked a sors....- elindulok egyenesen, körülöttem mindenki megdermed, és fegyverét elejti, majd a föld elnyeli. Ichiyo indul meg felém. Első támadását egy kardal indítja, ami még a levegőben ripityára törik. Szóval erről volt szó. Az utolsó gátat még anyukám vére állította fel, mely csak a vámpír erőre korlátozódik, és most megtört.... Egy hatalmas pofont keverek le a vámpírnak, egy szikláig elrepül majd belecsapódik. Varjak, és farkasok gyülekeznek körülötte, majd eltűnik a szemem elöl.

Kanamét pillantom meg a távolban, és rohanni kezdek hozzá. Meg nem állok míg a karjaiba nem érzem magam. Elhagy lassan minden erőm, és mély álomba szenderedek.......

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------