Hope (L.S.)

12. fejezet

Louis

Halk dallam üti meg a fülem és gyorsan kinyomom, nehogy a pici kincsem felkeljen rá. Direkt előbbre állítom az ébresztőm, mint Harryé.
Óvatosan kibontakozom az öleléséből és kimászok az ágyból. Felhúzok egy melegítőnadrágot.
Tegnap este feldobtam azt az ötletet, hogy aludjunk meztelenül. Nem hittem volna, hogy rögtön leveszi az alsóját és elhajítja a fenébe.
Megigazítom a vékony takarót, ami a formás fenekét takarja, majd egy puszit nyomok az arcára. Előveszem a telefonom és egy tökéletes képet készítek erről az alvó angyalról. Rendre utasítom magam és becsúsztatom a zsebembe a telefont, majd lemegyek a konyhába reggelit csinálni. Banános zabkása mellett döntök. Tegnap már megpuhítottam hozzá a zabpelyhet, szóval most csak össze kell raknom. Nem vagyok konyhatündér, de egyszerű ételeket el tudok készíteni anélkül, hogy felgyújtanám a konyhát.

Körülbelül 10 perccel később, két tál zabkásával megyek vissza a szobába. Lerakom az éjjeliszekrényre és Harry mellé ülök.
- Baby! Reggel van – duruzsolom a fülébe. – Ha az ébresztődre vársz, hogy megszólaljon, azt várhatod, mert kikapcsoltam.
Halkan morogni kezd, majd a hátára fordul. Csodálatos, ahogy a világos bőre alatt az izmok táncolnak. És ezek a tetoválások... gyönyörű.
- Akkor te vagy az ébresztőm? – morogja, néhol elhaló hanggal és a szemét dörzsöli.
- Valami olyasmi – mosolygok és göndör fürtjeibe túrok. – De ez az ébresztő, reggelit is hoz az ágyba.
Halkan hümmögni kezd és felül. Feljebb húzza magán a takarót.
- Csak akkor vagyok hajlandó enni, ha visszabújsz mellém az ágyba – makacskodik. Átsétálok a másik oldalra és felhajtom a takarót, hogy bemásszak alá. – Nem. Gatya le – néz rám csúnyán.
- Nagyon parancsolgatós vagy ma, kicsim - húzom le a nadrágom és bemászom mellé. Elpirul.
- Nem tudom, hogy mi van velem.
- Na, ez az én Harrym – mosolyodok el önelégülten, mire még jobban elpirul.
- Csak nem zabkását csináltál? – vált gyorsan témát és a tálakért nyúl.
- De, – fogom meg a tányérom – méghozzá banánosat.
Megkóstolja, majd hozzám bújik.
- Köszönöm – suttogja és enni kezd.
- Nem kell megköszönnöd baby – simogatom meg a combját. – Hmm... többet meztelenkedhetnénk.
Az egész felső teste elpirul. Önelégült mosollyal az arcomon, enni kezdek.
- Nagyon finom volt, köszönöm – rakja le az üres tányért. Átnyúlok rajta, és mellé rakom az enyém, közben puszit nyomok a nyakára. Kezébe veszi a telefonját és megnézi rajta az időt.
- Készülődnöm kell – sóhajt.
- Az én vagyok? – mutatok a telefonja hátterére. Bólint.
Fenébe. Ő előbb fotózott le alvás közben, mint én. De az enyém szexibb.
Kihalászom a telefonom, majd én is megmutatom neki az új hátterem.
- Kukkoló – nevet fel és beharapja a száját. Puszit nyomok az arcára.
- Inkább kezdj készülődni kicsim.
- Oké Apuci... akarom mondani, Louis – hebegi, majd gyorsan feláll, és egy tiszta alsót kezd keresni. Kimászok az ágyból és magam felé fordítom a halkan szitkozódó Harryt.
- Édes egyetlen kicsi csillagom –fogom kezeim közé az arcát. – Semmi gond azzal, ha becézel. Ne érezd ezért magad kellemetlenül. Sőt, az apuci megnevezésbe, egyenesen beleborzongok.
Zavartsága megszűnik.
- Felöltözhetek Apuci? – széles mosoly terül el az arcán. Elengedem.
- Nehogy elkéss – csapok a fenekére, majd összeszedem az ágy mellé lerakott melegítőt és felhúzom.
Itthon, kéziratokat böngészni, tökéletes lesz.
- Te is dolgozni fogsz? – bújik bele a ruháiba.
- Mást úgy sem tudok csinálni – rakom az ágyra a laptopot és bekapcsolom. – És remélem Derek nem lesz bent.
Utálom azt a fiút. Hogy merte zavarba hozni?
- Beszéltem Greggel. Nyugodj meg, más műszakban fogunk dolgozni. Ha nem intéztem volna el, akkor biztos, hogy az első közös munkanapon berontottál volna és megfojtottad volna – áll mellém és megpuszilja az arcom. – Szóval ne aggódj, nem fog senki rám mászni.
Megfogom a kezét.
- Vigyázz azért magadra kicsim.
- Vigyázni fogok – hajol le és egy gyors csókot nyom a számra. – Délután jövök. Addig ne aggódj... Apuci – harapja be a száját.
Felállok és lemegyek vele a földszintre. Az ajtóban, még egy hosszú csókra invitálom.
Nem akarom, hogy elmenjen dolgozni. Akkor olyan egyedül fogom érezni magam, ebben a rohadt nagy házban.
- Kérlek, ne menj – sóhajtom a szájába és szorosabban karolom a derekát.
- De, muszáj. Tegnap valahogy könnyebben engedtél – harap óvatosan az alsó ajkamba.
- Mert, akkor csak délre mentél és egyébként is tudtam, hogy úgy is bemegyek hozzád – mosolyodok el. – De ne aggódj, ma is érted megyek.
- Addig meg dolgozz – simogatja meg az arcom.
- Azt fogom tenni – engedem el a derekát. Csókot nyom a számra, majd kilép az ajtón.
Főzök magamnak egy teát, majd felmegyek a szobába dolgozni. Megnyitom az első kéziratot.
Ahh... jellemző történet. Unalmasak már. Van egy fiú és egy lány, egy különleges helyen találkoznak, majd egymásba szeretnek. Minden jól megy, majd valamin összevesznek, egy kicsit haragban vannak, majd kibékülnek, összeházasodnak és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Utálom ezeket a történeteket.
Önkéntelenül megnyitom a szövegszerkesztőt, majd vadul gépelni kezdek. Írok az életemről, a félelmeimről, az érzéseimről és persze, Harryről.
Telefon csörgése zavarja meg a gondolatmenetem. Elmentem a dokumentumot, majd a telefonomért megyek.
Privát szám.
- Haló? Louis Tomlinson – köszörülöm meg a torkom.
- Jó napot, itt Victoria Holt, a Horizont kórházból. Ön Harry Styles élettársa? – kérdezi egy kevés együttérzéssel a hangjában.
- Mondhatjuk úgy is. Valami baj történt vele? – kérdezem aggódva és potyogni kezdenek a könnyeim.
- Az intenzív osztályon fekszik. Balesete volt és mire a kórházba ért a mentő autó, kómába esett. Kérem, szedjen össze neki pár ruhát és hozza be. De jót tenne neki, ha maga is bent lenne vele – folytatja.
- Oké, rendben. Máris indulok – törölgetem a patakokba folyó könnyeim. – Visz hall.
- A recepción engem keressen. Én vagyok a kezelő orvosa – hadarja, majd megszakítja a hívást.
A kezeim elnehezülnek, és mázsás súlyként lógnak a két oldalamon. A lábam feladja a szolgálatot és összecsuklik, ezért a földre rogyok. Utat engedek a könnyeimnek.
Miért velem történik ez?
Nagy nehezen a táskájához kúszok és becipzározom. Ennyi ruha nem lesz elég. A kóma kiszámíthatatlan.
- Működj! Kérlek – rázogatom a lábam. – Fontos lenne, hogy működj. El kell mennem még hozzá, pár ruháért és a kórházba.
A könnyeim már megállás nélkül folynak.
Megpróbálok felállni. Minden erőmbe kerül, de sikerül. Elvánszorgok a szekrényemig, majd sokat bénázva felöltözök. Remegő kézzel keresem meg a telefonomba Niallt és felhívom.
- Szia Haver! Mi újság? – üdvözöl boldogan.
- Ha-Harrynek balesete volt és kómában fekszik a Horizont kórház intenzív osztályán – csuklik el a hangom. A vonal másik fele elnémul. – Niall?
- Bocsi, kicsit összeszedem magam – szipogja.
- Van kulcsod Harryhez? Be kéne vinni pár ruhát és nem tudom, hogy hol van az övé.
- Persze. Összeszedem a ruháit egy bőröndbe és átviszem hozzád. Onnan meg együtt megyünk a kórházba. Rendben? – vesz egy nagy levegőt.
- Most erősnek kell lenned. Tudom, hogy fáj. Én is azt érzem, amit te – próbálom nyugtatni.
- Körülbelül fél óra és ott vagyok – nyomja ki a telefont.
Soha nem tapasztaltam még, hogy Niallnek rossz lett volna a hangulata. Nagyon odacseszhetett ez most neki.
Leülök az ágyra és a kezembe veszem a teám.
Muszáj tisztán gondolkodnom és erősnek kell lennem. A szerelmemről van szó. Igen, ő a szerelmem, fölösleges magamnak hazudni. Miatta kelek fel nap, mint nap. Neki dobog az ott belül, ami most majd megszakad.
Megiszom a teát, majd leviszem a bögrét és elmosom. Visszakullogok a szobába és előveszek egy sporttáskát, amibe majd összepakolok Harrynek.
- Jajj, ha tudom, hogy ez fog történni az ágyból sem engedtelek volna ki – nevetek fel keserűen. – Én pici édes kincsem.
Csengetnek.
A könnyeimet törölgetve ballagok le az emeletről és ajtót nyitok. Niall áll az ajtóban, rózsaszín bőrönddel a kezében.
Nem gondoltam volna, hogy Harrynek babarózsaszín bőröndje van. Az én csodálatos Hercegnőm.
- Úgy nézünk ki, mint két nyomorék – próbál viccelődni a könnyel áztatott arcunkon. Arrébb állok és ő bejön a házba mellettem. Elveszem tőle a bőröndöt és az emeletre megyek.
- Gyere – nézek vissza a vállam fölött. Követni kezd és bemegyünk a szobába.
- Tudod, Harry nekem olyan, mintha a testvérem lenne – ül le az ágyra, míg én a földre rakom a bőröndöt, kicipzározom és bepakolok a sporttáskába.
- Tudom. Nekem meg a szerelmem. Az egyetlen csoda, aki miatt élek ezen a kibaszott világon.
- Szereted? – fordítja egy kicsit félre a fejét és kérdően néz rám. Sóhajtok.
- Mindennél jobban. Már csak az a kérdés, hogy ő mit érez.
- Hiába nézel rám tesó, én nem mondhatok semmit. De nagyon boldog lenne, ha tudatnád vele, hogy mit érzel – nyomja meg a nagyon szót.
Ez azt jelenti, hogy ő sem érez irántam közömbösen?
- Kész vagyok – cipzározom be a táskát, majd felállok, de egy kicsit meginog az egyensúlyom és majdnem elesek.
- Minden rendben? – áll fel Niall és a könyököm alá nyúl.
- Persze, ne aggódj – mosolygok rá és feldobom a vállamra a táskát. – Menjünk.
- Azt inkább én viszem. A lábaid téged alig bírnak el, nem hogy a táskát – veszi le a vállamról és a sajátjára rakja. Remegő kezeimre nézek.
- Sajnálom, hogy gyenge vagyok. Ígérem, összeszedem magam – dugom zsebre azokat, hogy ne is lássam őket.
- Semmi baj, megértem, hogy az idegeid a plafonon vannak. Elvégre a szerelmedről van szó – simogatja meg a hátam. – Csak mikor bent leszel nála, csak pozitívan. Úgy beszélj hozzá, mintha ébren lenne.
Végig simítom a számat. Még mindig érzem az ajkai puhaságát és édeskés ízét.
Ha nem kel fel én abba belehalok.

Sziasztok napocskák! ❤☀️
Remélem, mindenkinek gyönyörűen telik a nyár.
Legyen további csodálatos napotok! ❤❤❤

-K