Hope (L.S.)

15. fejezet

Louis

Hajnali 6 óra.
Csak a kislámpa világít az éjjeliszekrényen, annyi fényt adva, hogy lássam az imádott arcot. Kint néma csönd és kihalt folyosó.
Megígértette velem Niall, hogy a fotelban alszok. Így tettem, de nem jött álom a szememre. Nem hagyott nyugodni, hogy Harry tegnap a nevemet motyogta, ami mindenki szerint újabb javulás.
- Nem fogok aludni. Nem akarok lemaradni arról, hogy kinyitod a gyönyörű szemeid és magadhoz térsz – suttogom és sétálgatni kezdek a szobában.
Minden izmom már elgémberedett, a sok üléstől.
- Egy kis virrasztásba nem halok bele, nem igaz? – ülök vissza a kényelmetlen székre és simogatni kezdem Haz kezét. Lépteket hallok kintről, majd nyílik az ajtó és Victoria lép be rajta.
- Te, hogy-hogy fent vagy? Ha jól emlékszem, Niall a lelkedre kötötte, hogy aludnod kell – teszi karba a kezét.
- Hidd el, próbáltam aludni, de nem tudtam. Viszont, te hogy-hogy itt vagy? Csak nem éjszakás vagy?
- De – sóhajt. – Plusz, Niall megkért, hogy nézzek rád.
- Hát ez szép. Nem kell rám vigyázni. Felnőtt férfi vagyok, aki csak aggódik a szerelméért – hadonászok idegesen, a szabad kezemmel.
- Nyugodj már meg. Nem csak a miatt jöttem. Mivel, Harry állapota gyönyörűen javul, a lélegeztető csövet jöttem lecserélni maszkra. Már biztos, hogy tud magától levegőt venni – az ágy mellé sétál, majd a mögötte lévő szerkezet felé int a fejével. - Ha felébred, akkor már a maszk sem kell.
- Most az akarod mondani, hogy a szemem láttára akarod kihúzni azt a csövet belőle?
Bólint.
Megjelenik lelki szemeim előtt az egész jelenet, és öklendezni kezdek.
- Akkor ne nézz ide – kacsint rám, majd Harry ajkai közül kikandikáló csőről, lecsatlakoztatja a másikat, gondosan feltekeri és a gép oldalán lógó kampóra rakja.
Szorosan becsukom a szemem és homlokomat az összekulcsolt kezünkre támasztom.
- Ne félj kicsikém. Megvédelek majd mindentől, csak ezt még bírd ki. Kérlek. Ezután már minden jobb lesz – suttogom, és a karját cirógatom. Érzem, ahogy egy kicsit megmozdul Harry teste.
- Pillanat és kész. Mindjárt kint van az egész cső.
- Nem is tudtam még megköszönni, hogy ennyit foglalkozol velünk – emelem fel a fejem, de a szemem még nem nyitom ki.
- Ez a munkám. Nem kell hálálkodni – ugyan nem látom az arcát, de hallom, hogy mosolyog.
- Ha tudok valamiben segíteni, csak szólj.
- Rendben. Amúgy, végeztem és a csövet is elvittem a szemed elől. Mielőtt rosszul lennél – nevet fel.
Kinyitom a szemem és Harryre nézek.
Sokkal természetesebben néz ki így. Egy kis nyál csillog a szája szélén. Alig tudom megállni, hogy megcsókoljam.
Míg Tori a géppel bíbelődik, addig én felállok, és Harry arcához hajolok. Óvatosan lenyalom a kis nyálat a szája széléről, majd csókot lehelek, telt ajkaira.
- Igazából lenne valami, amiben segíthetnél – fordul meg és a gépre támaszkodik. Zavarba jövök, az intim pillanat miatt és a nyakamig pirulok.
- Mi lenne az? – egyenesedek végre fel.
- Csak egy információ kéne. Niallnek most van valakije?
- Nincs, de miért kérdezed? – vigyorodok el. – Talán bejön a kis szöszi?
- Nem... nem – nevet fel kínosan. – De.
- Ez édes. Ha a kicsi szerelmem jól lesz, segíthetek nektek összejönni.
- Ezt hogy érted? Összejönni? De ahhoz kölcsönös vonzalom kell – jön egy kicsit zavarba.
Villantok rá egy mindent eláruló mosolyt.
- Várd meg míg randira hív. Hidd el, neki is bejössz. Nem is kicsit.
Nyakáig pirulva jön közelebb az ágyhoz és Harryre rakja a maszkot.
- Biztos vagy benne, hogy randira fog hívni? – kérdezi bátortalanul és alig mer a szemembe nézni.
- Majd teszek róla – kacsintok rá. – Amúgy most csak azért nem hív el randizni, mert megkértem, hogy ne másszon rá Hazza orvosára. Ne húzd fel magad, kérlek. Beszélek vele.
Nagyot sóhajt.
- Rendben. Tudom, hogy neked Ő a legfontosabb – néz az angyalkámra. Elmosolyodok.
- Nekem Ő a minden. A saját szemeiddel láthattad, hogy mekkora egy senki vagyok nélküle.
- Nem lesz már semmi baj – rakja a vállamra a kezét. – De én most megyek. Vár a többi betegem.
- Köszönöm, amit érte teszel – mosolygok hálásan.
- Ugyan, csak teszem a dolgom – mosolyodik el ő is, majd kimegy a szobából.
Lehajtom a fejem az ágy szélére. A szemeim égnek a fáradtságtól és alig tudom nyitva tartani őket. Ébren kell maradnod, te kis hülye! – csapom magam arcon, de nem segít. Becsukom a szemem egy picit pihentetni.
Túl jól sikerül és elnyom az álom.