Kavics és Molylepke kalandjai [BEFEJEZVE]

14. felvonás

*Bill*

Call elméjében milliónyi gondolat keringett milliónyi érzéssel, majd ezek egy pillanat alatt váltak semmivé, ahogy elválasztottam a testétől a szárnyait. Akaratlanul is meghallottam, ahogy saját magát bíztatja, mire gúnyosan felnevettem, és elléptem mellőle.

-Azt hiszed, hogy ennyi volt, igaz? El kell keserítselek, még közel sem végeztem veled! – Hagytam, hogy az őrületem megnyilvánuljon, de tulajdonképpen nem is miatta csináltam. Azért csináltam, mert azt akartam, hogy Will megfizessen mindenért. Hogy miatta lettem szellemileg képtelen a szeretetre, a jóságra és minden olyan dologra, amikkel talán végre boldog tudnék lenni.

A kezén megjelentek a világoskék, izzó láncok, és nem engedték mozdulni. Most még nem akart, de tudtam, vagy legalábbis reméltem, hogy ez változni fog. leguggoltam mellé, majd végigsimítottam a karján, végig azokon a gyönyörű és lenyűgöző, sötétkék pikkelyein, és elvigyorodtam, ahogy a szemembe nézett. Lassan megálltam egy ponton, majd két ujjam közé fogtam a vékony kis bőrdarabot, és egy kegyetlen rántással letéptem, mire felsikoltott, ezzel egy időben a szomszéd cellasorból tompa mozgolódást hallottam. Figyelmem viszont azonnal visszaterelődött Callra, és megszabadítottam egy újabb pikkelytől. Lilás vére kicsordult a letépett, sebes felületen, és lassanként az egész karját ilyen nyomok lepték el, ő pedig csak üvöltött, és sírt. De a világért sem vallotta volna be, hogy legyőztem.

-Szánalmas vagy. – Álltam fel mellőle lassan, majd csettintettem, mire a láncok eltűntek a csuklójáról – Szinte olyannyira, hogy az már nekem fáj! – Végignéztem rajta, majd kiléptem a cellából, és magam elé mosolyogtam, tiszta örömmel. Mert ennyire elégedett még sosem voltam magammal – Aludj jól, Calliope!

*Call*

Hihetetlenül fájt a karom. Tisztában voltam vele, hogy hiába fognak visszanőni, legközelebb is letépi a felét.

- M-menj a Mennybe Cipher! – Morogtam köhögve, majd lehunytam a szemem és csak a gyors regenerálódásra koncentráltam, semmi másra.

Megtorpant az ajtóban, majd zsebre vágott kézzel hátrafordult és vigyorogva végigmért.

- Jól sejtem, hogy akarsz valamit? – Kérdezte dallamosan, nem is reagálva az előző mondatra. Felsóhajtottam, majd halkan motyogtam valamit, amit nem érthetett.

- Engedd ide Willt...

- Tegyél érte! – Mondta ridegen, és hallottam, hogy megint megindul.

- Jó, ki mondom, csak engedd már ide! – Kiáltottam utána, mire felnevetett.

- Mi a varázsszó?

- Kérlek? – Kérdeztem vissza halkan, reménykedve, majd halvány mosollyal rá néztem.

- Először és utoljára engedtem neked! – Morogta, majd eltrappolt a másik cellasorra, és a helyén hamarosan Will álldogált.

- Szia Will... - Köszöntem mosolyogva a démonra, majd óvatosan felültem és ránéztem. – Nem jössz beljebb?

Will egyből berohant hozzám, majd letérdelt mellém és megvizsgálta a sebeim. Aggódva nézett rám, mire csak legyintettem, és örökülésbe helyezkedtem.

- Sz-szia Call... - Köszönt így utólag egy halvány mosoly kíséretében, majd leült velem szembe. – Bill szerint beszélni akarsz velem...

- Van miről. – Bólintottam rá, majd sóhajtottam és egy darabig gondolkodtam, hogyan közöljem a ,,tervem" vele. – Eszti lelke valahol kószál test nélkül, mert én itt vagyok. Az utolsó megoldás, amit tehetünk érte, ha új testet találunk neki. – Lopva felpillantottam rá, és láttam, hogy feszült figyelemmel hallgat. – Will, ha... Nem akarod, nem kell megtenned...