Kavics és Molylepke kalandjai [BEFEJEZVE]

11. felvonás

*Bill*

Hirtelen fájdalom hasított belém, majd amilyen gyorsan lecsapott rám, olyan gyorsan is tűnt el. Egy darabig álltam a szikla peremén és gondolkodtam, hogy ott hagyjam-e Callt, majd megfordultam, és elkezdtem lefelé mászni a hegyről. Egyáltalán nem érdekelt a másik démon...

Aztán megborzongtam. Valami hideg futott át a testemen, mire a lábam megcsúszott és leesetem Call után. Morogva a másikra néztem, de a haragom egyből átcsapott abba az aggódásszerű érzésbe, mint amikor láttam zuhanni, miután áttörte a burkot. Hozzá kúsztam, majd megvizsgáltam, hogy él-e még, majd egy sóhajjal leültem mellé és vártam.

Pár perc múlva az arca megrándult, az ujjait néha behajlította, majd hirtelen lendülettel ült fel. Erősen zihált és köhögött, majd elvesztette az egyensúlyát és visszadőlt a fűbe.

- Jól játszol... - Morogtam magamban, mire rám kapta izzó tekintetét és megdöntötte a fejét.

- Hogy? – Kérdezte értetlenül, mire komolyan néztem rá és összefontam a mellkasom előtt a karom. Egy újabb kísérletet tett, hogy felüljön, de ezúttal megtartottam, nehogy visszaessen.

- Mit csináltál? Hol a szívem? – Szegeztem neki a kérdéseket, mire nagyot nyelt és kicsit összehúzta magát. Körbenéztem, de sehol sem láttam a szívet, majd végigmértem Callt és egyből elöntött a harag és a kétségbeesés.

- É-én... Nem tudom... - Köhögő roham tört rá, majd a szívére szorította a kezét és megdermedt. Segítségkérőn rám sandított, mire a szemeim vörösre váltottak.

- T-te... LENYELTED A SZÍVEM?! – Csattantam fel, majd ledöntöttem a földre és a fülemet a mellkasára tapasztottam. – Te szemét büdös féreg!

Ott volt. Ott volt, és vert. Callban.

- A-a szívem... - Hallottam és éreztem, ahogy Call szíve hevesen ver, de mindig duplán. – D-dobog... BENNED, HOGY ROHADNÁL MEG!!!

Kétségbeesetten ziháltam, és próbáltam a lehető legpontosabban mérni a dobbanásokat, de nem sikerült... Mindig duplán vert.

- Majd egyszer, Cipher! – Morogta, majd megpróbált alólam szabadulni, de én nem eresztettem.

- Mi az, hogy majd egyszer?! Nem fogod fel? Az életem HOZZÁD van kötve, és ha megöllek... - Nagyon nem akartam sírni, de olyan dühös voltam Callra, hogy az nem kifejezés. Legszívesebben itt és most kinyírtam volna... Csakhogy a szívem miatt nem lehetett. – A-akkor meghalok... - Megszorítottam Call csuklóját, és addig maradtam így megfeszülve, amíg tudtam, hogy képes vagyok zokogás nélkül beszélni. – T-te... Le...

Itt már tényleg nem bírtam tovább. Call egy pillanatra felnyögött, amikor már teljesen elszorítottam a vért a csuklójából, mire abbahagytam a démon szorítását, de szorosan a földhöz szegeztem. Képtelen voltam feldolgozni, hogy ez a démon, Calliope, legyőzött.

- Legyőztél... Hogy rohadnál meg!! – A ,,hiszti" hirtelen tört ki belőlem, pont úgy, mint amikor Will még kiskorunkban legyőzött sakkban.

Ott helyben összegömbölyödtem, és hagytam, hogy a kétségbeesés maga alá temessen. Call reszketve feküdt alattam, és megmertem volna esküdni rá, hogy ő is sír. Hogy a győzelemtől, a fájdalomtól, a szomorúságtól vagy ő is a kétségbeeséstől-e, azt már nem tudtam volna megmondani. De egyértelmű volt, hogy ez az egész mindkettőnket megrázott.

*???*

A fák közül figyeltem, hogy Bill hogyan akad ki, majd ahogy Callal zokognak. Illum még nem volt sehol, de tudtam, hogy hamarosan eljön az én időm, mikor Bill megidéz. Csupán megkell bolygatnom egy kicsit a varázsigét a fejében, és itt leszek.