Kavics és Molylepke kalandjai [BEFEJEZVE]

19. felvonás

*Call*

Remegő térdekkel az ajtóhoz léptem, majd megpróbáltam kinyitni, de zárva volt – mint arra számítottam.

- Remek... - Morogtam magamban, majd Billre néztem. – Minden rendben?

- Hogy lenne? Összezártak... Veled! – Hörögte, majd egy köhögő roham közben felmászott a kanapéra. – Emberként...

- Ez utóbbit lehet orvosolni... - Mondtam halkan, majd leültem mellé, és a csuklómon éktelenkedő sebeket néztem. – Tudom, milyen érzés az, ha... Egy halandó szintjén állsz. Végül is, dajkadémonként nem tehetek mást... - halkan felnevettem, majd törökülésbe ültem, de még mindig nem néztem Billre – Ha te egy órától megőrülsz, mi lenne akkor, ha a helyemben lennél? Mondjuk, én sem bírtam, kezdetben. De nekünk muszáj hozzászoknunk, és-

- Call! – Vágott közbe Bill élesen, mire megdermedtem, majd nyeltem. – Hogyan?

- V-visszaadhatom valahogy az erőd, de... Az bonyolult. – Motyogtam válaszul, majd lesütöttem a szemem. – Nem hiszem, hogy sikerülne. Nehéz varázslat, és kevés démont ismerek, akinek sikerült. Más, ha elveszik az erőd, és ugyanaz a személy visszaadja, és más, ha elveszik, de más adja vissza. Kockázatos, és nem... – Elharaptam a mondat végét, és csak a köztünk vibráló feszültséget éreztem.

- Mit nem? Call, mondd már az Istenért is! – Csattant fel idegesen, mire összerezzentem, és kicsit távolabb ültem tőle. – Call, mondd el! Mit. Nem?

- Nem akarlak megölni, érted?! – Rajtam volt a sor, hogy rárivalljak, és pár másodpercig feszült csendben ültünk, csupán centikre egymástól. Reszketve ökölbeszorítottam a kezem, majd felkeltem Bill mellől és sétálgatni kezdtem a lakásban. – Inkább csinálok valamit enni... - Motyogtam halkan, majd átsétáltam a konyhába, és keresgélni kezdtem.

*

- Call! Will! Hol vagytok?

Egyszerre rebbentünk szét a démonnal, és néztünk a kastély felé. Egymás kezét szorongatva, reszketve néztük, ahogy a herceg közeledik. Will átölelt, majd leugrott velem a fáról, és távolodott pár métert.

- Itt vagyunk, hercegem! – Kiáltottam ki a bokrok közül, miközben egy metszőollót varázsolva levágtam pár rózsát.

- Call... Mi történt? Nagyon lila vagy! Ugye nem lesz bajod? Will, ugye Call nem fog meghalni? – Zúdította ránk egyből a kérdéseket, amikor ideért. Aggódó, zöld szemei köztünk cikáztak, mire elmosolyodtam és leguggoltam elé, bár az udvarhölgyi ruhában ez nehezebben ment, mint vártam. John kétségbeesve mért végig, mire a mosolyom kiszélesedett.

- Semmi baj, hercegem... Nem fogok meghalni! – Próbáltam megnyugtatni, de a füle még vörösebb lett az aggódástól.

- Nem tudhatod! Will, mi baj van Callal? – Az említett hozzánk lépett, majd végigmért és halványan elmosolyodott.

- Semmi, hercegem. Callnak nincs baja! Csak kicsit meleg van idekint, hiszen tudja, nyár van, és bizonyára nem lehet könnyű neki ebben a ruhában szaladgálni a kastély és a vadászház között! – Mondta halkan Will, majd jelentőség teljesen pillantott rám.

Bár azok a ruhák nem is zavartak volna sokáig... - Gondoltam halkan, de hiába tompítottam a hangokat, Will akkor is meghallotta, és belevörösödött.

- Will, jól vagy? – Perdült John a másik démon felé, mire a kezemet a szám elé emeltem, nehogy elnevessem magam.

- Persze, csak... Meleg van idekint. – Motyogta halkan Will, mire a herceg megragadta a kezünket, és elkezdett a kastély felé húzni minket.