Nem futhatsz el [Befejezett💙]

8. Fejezet

-Szóval elmondod végre, mi ez az egész? – Sazu szigorúan néz rám, én pedig az óceánt bámulom. A part egy csendes szakaszán ülünk, egy padon. Megint bele törlöm a felszakadt szemöldököm a melegítőm ujjába. Már így is tele van barnás vérmaszattal. Felsóhajtok.
-Négy éve... emlékszel arra a futóversenyre? Amire nem tudtál eljönni, mert bárányhimlős lettél...
-Igen. – bólint. – az volt az utolsó a tanévben. Azután ment el Yuu külföldre tanulni...
-Az. Tudod... – beleharapok az ajkamba. Nehéz erről beszélnem... – tudod, azt hiszem, tizenkettő voltam, amikor belezúgtam Yuuba. Először én is azt hittem, csak baráti szeretet, de... más volt. Sokkal mélyebb. Amikor elmondta, hogy külföldön fog tovább tanulni, eléggé elszomorodtam, de... azt akartam, hogy szép emlékekkel menjen el. – szomorúan elmosolyodok. Végül minden szarul sült el... – emlékszel, mindig versenyeztünk. És én mindig egy kicsivel gyorsabb voltam. Aznap, a verseny előtt, ahogy odafelé sétáltunk, Yuu azt mondta, hogy ez az utolsó lehetősége, hogy legyőzzön. És hogy úgy akar elmenni, hogy legalább egyszer sikerült neki. Olyan... álmodozó hangon mondta. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Örömet akartam neki okozni... ezért amikor futottunk, a hajrában én... lassítottam.
-Szóval hagytad nyerni, mert azt gondoltad, ezzel boldoggá teszed. – összegzi Sazu. Bólintok.
-De észre vette. És teljesen kiborult. Azt vágta a fejemhez, hogy azért csináltam, hogy megalázzam őt. Hogy gyűlöl, és soha többet nem leszünk barátok. Esélyem se volt elmagyarázni. – felsóhajtok. – még aznap elutaztak. Rengetegszer írtam neki, de egyetlen egyet se küldtem el. Valahogy... féltem, hogy mi lesz, ha megpróbálom elmondani, miért tettem.
A hullámok lágyan simogatják végig a partot előttünk. A fejünk felett hangos vijjogással reppen el egy sirály. A látóhatár széléig követem a szememmel, mielőtt folytatnám.
-Két éve véletlenül összefutottunk Yuuval. Látogatóba jött haza a szünetre, és tényleg csak teljesen véletlenül találkoztunk, de... úgy éreztem, hogy itt a lehetőség. Szóba se akart állni velem, de nem hagytam magam lerázni. Elmondtam neki, hogy azért hagytam nyerni, mert szeretem. Hogy csak örömet akartam vele okozni neki, és nem volt bennem rossz szándék. Erre ő kinevetett. Azt mondta, hogy ezt biztosan nem mondom komolyan, mert mindketten fiúk vagyunk, és nem lehetek belé szerelmes. Én pedig erre szörnyen dühös lettem, és azt mondtam neki, hogy ha nem hiszi el, hogy szeretem, akkor bebizonyítom... és megcsókoltam.
Anélkül is el tudom képzelni Sazuki megrökönyödött arcát, hogy ránéznék. Érzem, hogy az emlékek hatására paprikapiros leszek.
-És erre ő? – kérdezi halkan. A pillantásom megint a messzeségbe réved.
-Először visszacsókolt... aztán ellökött. És... undorítónak nevezett. Azt mondta, szánalmas próbálkozás volt. Aztán faképnél hagyott, én pedig magamba zuhantam.
-Emlékszem. – mélázik. – hónapokig csak árnyéka voltál önmagadnak. Utána mondtad el, hogy a fiúkat szereted.
-Igen. – bólintok. – úgy voltam vele, hogy ha te is megutálsz ezért, akkor inkább essünk túl rajta...
Átkarolja a vállamat, és magához húz.
-De nem utáltalak meg. – rápillantok, és látom, hogy mosolyog. Ettől pedig nekem is felfelé görbül a szám sarka.
-Nem. És ezért a mai napig hálás vagyok, Sazu.
-Ugyan, Koya. Így legalább az összes jó csaj az enyém lehet a suliban... – vigyorog még szélesebben. Aztán kicsit komolyabban folytatja. – és most mit fogsz csinálni? Yuuval.
Ezen még nem gondolkodtam... de abban a pillanatban, ahogy a kérdés elhagyja a száját, megszületik bennem az elhatározás.
-Le fogom győzni. Mégpedig a saját számában. Ezer méteren.