Nem futhatsz el [Befejezett💙]

12. Fejezet

Az éles hangra mindannyian elrajtolunk. Yuuval másodpercek alatt lehagyjuk a többieket. Igyekszem azt tenni, amit Sazu mondott, figyelni a légzésemre, a tempómra, a lábam elé, és kizárni minden mást, de szörnyen nehéz.
A pálya harmada körül Yuu megelőz, és előre tör. A különbség közöttünk durván három méterre nő. A futásra koncentrálok, és próbálok nem törődni Yuuval... ő viszont elköveti azt a hatalmas hibát, hogy hátra pillant, hogy rám vigyorogjon.
Nem tudom, mi kerül a lába elé, de a következő pillanatban fájdalmasan felkiált, és elvágódik. Ahogy elfutok mellette, látom, hogy a bokáját szorongatja. Itt az esélyem. Most simán nyerhetek, kizárt, hogy utol érjen.
De hiszen ő Yuu. A fiú, akit évek óta szeretek...
Csak egy másodpercig gondolkozom, aztán lelassítok, és visszafordulok. Még mindig ott ül, ahol hagytam, és szitkozódva tapogatja a lábát. A középmezőny elhúz mellettünk, én pedig megállok előtte, és a kezemet nyújtom.
-Hé. Fel tudsz állni?
Felpillant, és dühösen mered rám. A szeme könnyes, de nem tudom, hogy a fájdalomtól-e, vagy másért...
-Mégis mi a faszomat csinálsz, Akoya?! – csattan fel, és ellöki a kezemet. – miért nem húzol el a bús picsába?! Simán megnyerhetted volna, te idióta! – megpróbál felállni, de a sérült lába nem bírja a terhelést, és káromkodva visszazuhan. Ismét felé nyújtom a kezemet.
-Semmi dicsőség nincs benne, ha így győzlek le. - morgom. Egy végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet nézünk... aztán legnagyobb meglepetésemre megfogja a kezemet, és hagyja, hogy felhúzzam.
Szótlanul támogatom el az elsősegély-sátorig. Közben feltűnik Sazu, de aztán csak int, hogy majd hívjam fel, és le is lép. Én viszont maradok, amíg a doki megvizsgálja Yuu bokáját, és megállapítja, hogy kificamodott. Jegelés, pihentetés, hétfőn sportorvos.
-Gondolom, apád majd érted jön kocsival. – mondom, miután kitámogatom a sátorból. Ledobja magát az első padra, és a tenyerébe temeti az arcát.
-Azt kétlem. – morogja. – a szüleim elutaztak a hétvégére. És nincs az az isten, hogy felhívjam őket, hogy jöjjenek haza.
-De hát alig tudsz járni! – meredek rá megrökönyödve. – biztos tudni akarnák, hogy...
-Nem, nem akarnák! – csattan fel dühösen, és ahogy rám néz, látom, hogy könnyes a szeme. Sose beszélt sokat a szüleiről, csak annyit tudtunk, hogy ők küldték külföldre tanulni. Hirtelen annyira megsajnálom, ahogy ott ül a padon, könnyes szemmel, és bekötött lábbal. Ilyen állapotban arra lenne szüksége, hogy az egész hétvégét pihenéssel töltse. Ha megerőlteti a lábát, akár komoly következményei is lehetnek. Nem maradhat egyedül...
-Akkor gyere át hozzám. – dünnyögöm halkan. Hitetlenkedve kerekedik el a szeme.
-Úgy érted, hogy...
-Úgy értem, hogy pihentetned kell a lábadat, és hétfőn el kell menned a sportorvoshoz, ha még valaha futni akarsz. – csattanok fel. – nem maradhatsz egyedül. Nyugi, egy újjal se érek hozzád... – teszem hozzá keserűen.
-Nem erről van szó. – morogja, és lesüti a szemét. – nem akarok... zavarni.
-A szüleim külföldön dolgoznak. – vonok vállat. – nem zavarsz senkit.
-Neked se akarok a terhedre lenni. – mondja alig hallhatóan. A vállára teszem a kezem.
-Tekintsd utólagos bocsánatkérésnek, azokért... amiket tettem. – nyelek egy nagyot. – hadd segítsek.
A pulóvere ujjával megtörli a szemét. Aztán bólint.