Cseppet sem átlagos ÉLET

4. fejezet

A házban csend volt. Felnéztem Bence szobájába, hogy minden rendben van-e. Szerencsére az öcsém valamilyen agymosott játékkal játszott fejhallgatóval a fején, azért volt csendes a ház.

- Hogy van anya? - vette le a készüléket a fejéről, amikor észrevette, hogy az ajtóban állok.

- Anyu? Ő rendbe fog jönni. Jövő héten még benn tartják megfigyelés alatt, de pénteken hazaengedik - feleltem.

- Az jó. - mondta Beni, le sem véve a szemét a tévé kijelzőjéről.

- Beljebb jöhetek? El kell valamit mondanom. - kicsit ijesztő lehettem, ugyanis az öcsém letette a konzolt, arrébb csúszott az ágyán, ezzel helyet csinálva nekem.

- Minden oké? - kérdezte, miután felültem törökülésbe az ágyára.

- Amikor az orvos elmondta, hogy anyának semmi baja, mást is említett. - kezdtem bele az előttem álló feladatba.

- Valami komplikáció lépett fel? Nehezen bírja már a mája? - kérdezett vissza teljesen értelmetlenül Bence.

- Nem, nem egészen. Az a helyzet, hogy anyu várandós volt. - szinte a padlónak beszéltem, ugyanis nem bírtam az öcsém szemébe nézni. Mióta világ a világ, mindig szeretett volna egy kistestvért.

- Azt mondod, ha anyu nem rúg be tegnap,lenne egy kistesóm?

- Sajnálom Bence.

Percekig ültünk néma csendben. Mindketten a padlót bámultuk. Felnéztem, egyenesen az öcsém szemébe. Soha nem láttam még sírni. Most potyogtak a könnyei. Halkan, gyengéden átöleltem, s másodpercek múlva nekem is el kezdtek hullani a könnyeim. Valószínű órákig ülhettünk így, siratva 1 hónapos kistestvérünket.

Mikor nagyjából megnyugodtunk a hirtelen sokk után, felvittem magamnak és az öcsémnek egy-egy almát. Az alma elfogyasztása után eszembe jutott, hogy megígértem Bobónak, hogy kimehet a kutyafuttatóhoz.

- Bence, kiviszem a kutyát a futtatóhoz.

Vártam pár másodpercig a reakcióra, de miután nem kaptam, elindultam az ajtó felé.

- Kinga, várj! Megyek veled. Ha tovább maradok egyedül a gondolataimmal, bekattanok. - közölte száraz hangon az öcsém.

Amikor Bobó meglátta Bence kezében a hámot, nagyon megörült. Ugrándozott, ugatott, össze-vissza nyaldosott minket. Hármunk közül egyedül ő volt boldog.

Bobó nagyon szerette a tőlünk alig 150 méterre lévő nemrég épített kutyafuttatót. Sosem volt egyedül, mindig voltak más kutyások is a városban, akik szintén szerették ezt a helyet. Egy kevésbé megterhelő vasárnap este mi is vidáman cseverésztünk volna másokkal, de a mai nap történései után csoda, hogy kijöttünk a levegőre.

- Szia! - állt meg előttem egy aranyos kisfiú.

- Szia. Most jársz itt először? Eddig nem láttunk errefelé. - mondtam a fiúcskának, miközben a kutyánkról szedtem le a hámot, hogy nyugodtan tudjon randalírozni a többi négylábú társával.

- Múlthéten költöztünk a városba.

- Egyedül vagy kint? - kérdeztem, mert sehol nem láttam egyetlen felnőttet sem, akinek ismerősnek tűnt az előttem álló fiú.

- A kutyámat hoztam ki sétálni. Nézd, ő az , Lézer -  mutatott egy látásra 5 hónapos dalmatára, akinek a bal mellső lábán egy fekete vonal húzódott végig.

Nyilván a fekete vonal miatt lett a neve Lézer, gondoltam magamban.

- Máténak hívnak - nyújtotta felém a kezét Lézer gazdája.

- Baditz Kinga, ő ott pedig az öcsém, Bence - mutattam a pad irányába, ahol Bence telefonozott.

- Nekem nincs testvérem. Anyukám elhagyott minket amikor két éves voltam. - Szegény kissrác. Majdnem sírt.

- Sajnálom. Gyere, veszek neked egy nyalókát. - próbáltam felvidítani újdonsült kisbarátom.

- Várj hozom Lézert.

- Hagyd csak, Bence vigyázni fog rá. - mosolyogtam Mátéra.

A futtatótól pár méterre volt egy fa házikó, abban a házikóban árult édességet a városban jó ismert Jocó bácsi.

Miután megvettünk a nyalókát, visszasétáltunk a futtatóhoz. Rákötöttük a kutyákra a pórázokat.

- Kinga, sötétben félek egyedül. Haza kísérsz? - kérdezte tőlem Máté.

- Hát, ha Bencét nem zavarja...

- Nem. Hazaviszem a kutyát. Sziasztok! - és már sarkon is fordult.

- Akkor induljunk.

Mátéék egy tőlünk 2 utcával feljebb lévő panellakásban élnek. Felkísértem a lépcsőházban. Az apukája nagyon kedves volt, behívott, mondván, hűvös az idő, nem kérek-e egy kakót.

- Köszönöm, nagyon kedves, de otthon vár az öcsém. Vacsorát kell készítenem neki.

- Mennyi idős az öcséd?

- 13 éves, de ha teheti messziről elkerüli a konyhát.

- És anyukád nem csinál nektek vacsorát? - kérdezte Máté apukája, akit a kapucsengő szerint Takáts Lőrincnek hívtak.

- Anyukám kórházban van. Reggel... - alig találtam a szavakat. Azt azért mégsem mondhatom el, hogy túl sokat ivott terhesen, és azért került kórházba. - Rosszul lett.

- Nagyon sajnálom. Köszönöm, hogy hazakísérted Mátét.

- Szívesen tettem.

Leakasztottam a kabátomat a fogasról és hazamentem. Otthon az éhes Bencének csináltam vacsorát.

Lefekvés előtt eszembe jutott a levél amit a kórházban, anyu éjjeliszekrényén találtam. Mivel másnap csak öt órám volt, gondoltam felkeresem a címet tanítás után.