Cseppet sem átlagos ÉLET

2.fejezet

Nem ilyen vasárnapra vágytam. Reggel, 5:30-kor Bence dörömbölt az ajtómon.
- Kinga, az istenért nyitsd már ki!
- Beni, mi a francot keresel itt? Fél hatkor... - tettem hozzá, miután megtaláltam a szemüvegem és a telefonom kijelzőjére pillantottam.
- Kinyitnád? - kérdezte ingerülten az öcsém.
Mit akarsz? - meredtem rá.
- Reggel... Ricsivel... De anya... Mit csináljak?... - lihegte halálra sápadt arccal.
- Bence, nyugodj le és mondd el normálisan, mi történt.
Beni leült az ágyamra én meg pislogtam egy párat, remélve, hogy csak rosszat álmodott anyával.
Miután a testvérem nagyjából szabályozta a légzését, belekezdett a mondandójába.
- Szóval. Ricsivel tegnap megbeszéltük, hogy reggel fél hattól assasin's creed-ezünk amíg anya fel nem kel. Negyed hatkor fel is keltem, letusoltam, felöltöztem és lementem a nappaliba, mert a lenti tévén jobb a kép. A lépcsőn leérve olyan büdös alkoholszag volt, de nem törődtem vele. Amikor beértem a nappaliba anya feküdt a földön, mellette egy összetört piásüveg. Megijedtem, felszaladtam hozzád. Kinga, mi a fene van? - hadarta Benus.
A hallottaktól nagyon megijedtem, lerohantam a nappaliba.
A látvány, ami fogadott, borzalmas volt. A piaszag úgy tengett a levegőben, hogy majdnem megfojtott. Anya a földön feküdt, mellette egy összetört wisky-s üveg. Ahogy közelebb értem észrevettem, hogy a piásüveg szilánkjaira esett anya, melyek mélyen belefúródtak az arcbőrébe. Igyekeztem arrébb emelni anya felsőtestét, de a vértócsa látványától, mely beleszáradt a pezsgőszínű szőnyegbe, kissé megszédültem. Nem tudom mennyi ideig állhattam ott mozdulatlanul, az öcsém felkiáltásakor eszméltem fel.
- Bence, azonnal hívd a mentőket! - adtam ki öcsémnek a parancsot.
Amíg Beni a mentősökkel beszélt a telefonon én megnéztem és óriási szerencsémre volt anyának pulzusa.
Tudtam, hogy ha anya iszik, akkor ő nem áll meg egy üveg wisky-nél, körülnéztem hát, van-e még valahol alkohol, amit el tudnék pakolni, a mentősök előtt. A konyhában találtam bort is üres volt. Ahogy lehajoltam a szemeteshez, hogy kidobjam a színesüveget, a konyha halvanysárga falán észrevettem egy szétplaccsanó borosüveg maradványait. A falon lefolyt a bor a csempére, a kettéhasadt üveg mellé. Odasétáltam a folthoz, pontosabban az alatta heverő kísértetiesen ismerős üveghez, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Mihelyt felismertem a címkét, nagyon rossz érzés fogott el. A bor 2008-as volt, jégbor. Apáék ezt itták az esküvőjükön. Anya soha, semmilyen körülmények között nem bontotta volna fel ezt, pláne nem vágta volna a falhoz. Még részegen sem. Valami nagy bajt érzékeltem a levegőben hirtelen. Úgy döntöttem Bencének egyelőre nem szólok erről.
Mikor a mentősök megérkeztek tudni akarták, mi történt pontosan, így elmeséltem nekik.
- Ez az első ilyen alkalom? - kérdezte az egyik, igen helyes mentőssrác.
- Ami azt illeti... Nem, már többször történt ilyesmi. - feleltem előre remegve a választól. Amikor legutóbb kihívtuk a mentőt, azt mondták, legközelebb eljárást indítanak anya ellen, kiskorú veszélyeztetése miatt.
- Valamelyikőtök betöltötte már a 14-et? - kérdezte végül a kevésbé szimpatikus hapsi.
- Én már betöltöttem - válaszoltam. Bár nem volt ínyemre a válasz, tudtam mi jön ezután. Hülye tévésorozatok.
- Kishölgy, legyen szíves jöjjön velünk, ezesetben - vágta rá rögtön a 30-as évei közepén járó mogorva fickó.
- Bence bármi van, hívd apát! Útközben megpróbálok beszélni vele, hogy nem-e tudna átjönni addig amíg haza nem érek. - próbáltam biztosítani gyorsan az ismeretlen helyzetekben nehezen reagáló öcsém helyzetét.
A mentőautóban anyát infúzióra kötötték. Amíg utaztunk, többször próbálkoztam, hátha felveszi apa, de kisípolt.
Anyát a köpésnyire lévő kórházba szállították, ahol a két mentős elment vele, azt mondták jelentkezzem le a portán.
- Jó reggelt, ifjú hölgy! - köszönt kicsattanó vidámsággal a 60-as évei közepén járó portásnénike.
- Azt mondták, jöjjek ide lejelentkezni - hadartam, ugyanis szerettem volna minél hamarabb anya mellett lenni.
- Egy nevet, legyen szíves! - mosolygott rám a névtáblája szerint Zsike néni.
- Anyámét vagy a sajátomat?
- A betegét, természetesen - honnan tudjam melyik portás éppen mit óhajt? Miért van egy ilyen lepukkant, kicsi kórházban ennyi portás?
- Baditzné Horváth Erika -feleltem végül.
- Hogy mondta? - kerekedett el a portás szeme, s a kijelzőt kezdte böngészni. - Nem értem. Született 1986. Kezelték 4-szer is, alkohol túladagolás miatt. Minden stimmel.
Nem szerettem volna félbeszakítani a kicsit már félelmetesnek tűnő nénikét, de muszáj volt közbeszólnom. Szerettem volna anya mellett lenni.
- Az én nevem pedig Baditz Kinga,15 éves - mondtam, próbálva ezzel picit pörgetni a dolgokat.
- Köszönöm. Ajánlom, hogy vigyázz Erára. A legjobb orvost rendelem hozzá, de ígérd meg drágám, hogy anyád mellett leszel. Szüksége van rád. - észrevettem, hogy könnyezni kezd a nénike. Megsajnáltam egy pillantra. Miért ilyen munkába állítják, ha ennyire érzékeny? ... Álljunk meg egy pillanatra! Miért nevezte anyát Erának? Nem is ismeri és a legjobb orvosról gondoskodik neki, nekem meg azt mondja drágám? Ki a fene ez az asszony?
- Ki maga? Honnan ismeri anyámat? - bukott ki belőlem a kérdés, ami az elmúlt percekben foglalkoztatott.
- Zsike, portás és ápolónő - felelte készségesen.
- Nem, én a teljes nevére vagyok kíváncsi! - egyre gyanúsabb volt, hogy nekem is ismernem kéne.
- Kovácsné Tóth Erzsébet, drágám - nevette el magát az állítólagos portás ápolónő.
Láthatta, hogy nem vagyok megelégedve a válaszával, így sietősen hozzátette:
- Születése óta ismerem édesanyád. A szemem előtt nőtt fel... - láttam, hogy nosztalgiázik, úgyhogy kaptam az alkalmon és eliszkoltam a portáról.
Egy bő félórába beletelt, mire megtaláltam a B2-es kórtermet. Belépve anya az ágyon feküdt, aludt. Az éjjeliszekrényén egy kettéhajtott papír hevert, nekem címezve. Kinyitottam, ez állt benne:
" Százhalombatta, Arany János utca 3
N."
Mi ez a cím? És ki az az N? És akárki ez a személy, honnan tudta, hogy ide tartok?
Mindenképpen kiderítem, ki a levél írója.