Milyen szép, ha valaki egy virágzó, lilában pompázó akácfa alatt csókol meg, nem? Kivéve, ha az adott személyt nem szereted. Ha pedig pont a saját mestered lopja el az első csókodat szűzies ajkaidtól, akkor talán már nem is olyan szívmelengető az es...
Eltelt pár nap és én minden egyes délutánomat azzal töltöttem, hogy a kardforgató iskolában tanultam, illetve délelőttönként egyedül gyakoroltam kint a mezőn.
Sajnos bekövetkezett az, amire számítottam: kiutáltak. Valahogy társaim megtudták, hogy ki vagyok és irigykedni kezdtek, majd mikor látták, hogy milyen ügyetlen vagyok kendóban, egyik nap tanítás után, meg is támadtak.
- Nézz magadra, hát nem vagy szánalmas? - kérdezte az egyik és jót röhögött rajtam.
- Élned sem kéne - emelt fel ruhám elejénél fogva egy másik.
Nem volt túl sok erőm, már kaptam egy- két pofont, amitől igencsak forgott velem a világ. A színek összefolytak, a napból pedig csak halvovány kis fénnyalábot láttam. A fák zöldek voltak és lilák egyszerre, és az előttem álló fiúk is csak alaktalan formáknak tűntek.
- De szép hajad van - ragadta meg egy harmadik hosszú, derekamig erő hajamat, mely egy vörös zsinórral volt összekötve.
- Szerintem vágjuk le neki - mondta egyikőjük.
- De nem lesz belőle baj?
- Ugyan, senki sem fogja megtudni, hogy mi voltunk.
Éreztem, hogy kifeszítik hajamat, majd az egyik kardot ránt.
- Kérlek, ne tedd! Könyörgöm - kérleltem őket, de ők meg sem hallották, csak nevettek rajtam.
Egy kósza könnycsepp futott végig arcom mentén, melyet a tehetetlenség hozott a felszínre. Lehunytam szememet és vártam, hogy mikor fosztanak meg hosszú, számomra oly fontos loboncomtól.
Megcsapott a szellő, ahogy az egyik felemelte kardját, azonban nem vágta le hajamat. Két penge találkozását hallottam meg. Valaki megvédett.
Egy jellegzetes illatot éreztem meg, finom virágok mámorító aromáját. Hátra néztem a vállam fölött és megláttam Nea- senseit. Magához rántott, majd kardját előre szegezte a fiúknak.
- Mégis mit gondoltok? - ilyen hangon, ennyire dühösen még sosem hallottam beszélni. - Hogy merészelitek bántani őt?
- De hiszen olyan gyenge, mint a harmat - húzta ki magát az egyik nagyszájú.
- És? Én netán bántottalak, mikor még csak e pisis kölyök voltál, és a kardot sem voltál képes megemelni?
- Nem, sajnálom - sütötte le a szemét.
- Nagyszerű, ezért még számolunk - morgott rájuk Nea- sensei. - Most azonban tűnjetek a szemem elől.
A három fiú elkullogott, mesterem pedig felém fordult. Belenézett fekete íriszeivel szemembe. Pilláiban gyönyörű ezüst gyűrűi most is világítottak, a zöld pontocskák pedig mérgesen felvillantak.
- Miért nem mondtad, hogy bántani szoktak? - hangja siralmasan csengett, mintha féltett volna.
- Mert igazuk van, nem vagyok elég erős.
- Ez nem igaz - emelte fel hangját, mire összehúztam magam. - Jól van, jól van, ne félj!
Átölelt, majd nyakamba temette arcát és kihúzta a szagot hajamból. Beletúrt, s megborzolta hajkoronámat.
- Ha bármi bajod van, legközelebb szólj, rendben?
- Ühüm - bólintottam, amit egy csókkal illetett a hajam végén.
A vállára dobott, amitől felsikoltottam, majd elindult velem a rét felé, haza, az otthonunkba. Széles válláról szemléltem a világot, a virágzó fákat, a repkedő pillangókat, melyek egyik széltől dülöngélő virágról a másikra tova szálltak. Az ő erős karjaiban minden gyönyörű volt, s biztonságos. Nem is sejtettem, hogy mennyire közeledik végzetem napja...
_____________________________________________
Újra itthon vagyok, és itt az új fejezet, habár nem terveztem. A buszon sok időm volt írni.
Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, és a továbbiakban is velem maradtok!
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Ez a szuveníradag, amit haza hoztam a családnak. De van egy olyan érzésem, hogy a többségét én fogom megenni. XD
