Milyen szép, ha valaki egy virágzó, lilában pompázó akácfa alatt csókol meg, nem? Kivéve, ha az adott személyt nem szereted. Ha pedig pont a saját mestered lopja el az első csókodat szűzies ajkaidtól, akkor talán már nem is olyan szívmelengető az es...
Eljött az este, a napsugarak már csak lágyan simogatták a horizont talpát. Lábaim sajogtak a sok üléstől, míg a többi tanítványon még csak a fáradság és a fájdalom jeleinek halvány megmutatkozása sem volt fellelhető. Rá kellett jönnöm, hogy kemény megpróbáltatások elé nézek, ha itt maradok.
Éppen kifelé mentem volna, a többi tanuló után, mikor a mester elém állt.
- Te nem mehetsz velük - mondta.
- Miért? A hálókörzetükbe mennek, nem? - néztem rá értetlenül.
- Pontosan - felelte. - Te azonban az én házamban leszel elszállásolva. Velem fogsz élni.
- Értem - sóhajtottam. Tehát ezért. Bár talán nem is olyan rossz, ha a mester mellett leszek, hiszen így még többet taníthat nekem. Illetve így nem is kéne elviselnem a későbbiekben társaim piszkálódását.
- Velem leszel, hiszen különleges vagy - mondta, majd elindult az egyik irányba. - Kövess!
Kivezetett az épületből a főbejárathoz, majd miután lábbelieimet felvettem, elindultunk a hosszú, teraszos folyosókon. Ő végig mezítláb ment előttem, én pedig meghunyászkodva követtem karcsú alakját, mely el- el tűnt a sarkoknál.
Elértük az épület túlsó oldalát, ahonnan egy lépcső vezetett le. Lementünk a lépcsőn, majd egy kerti kiskapuhoz értünk, mely egy hatalmas, végeláthatatlan mezőre nyílt.
- Hova megyünk? - kérdeztem meg tőle, mert nem tudtam, hogy hova vezet ki, mit akarhat a mezőn.
- Meg akarok küzdeni veled - fordult vissza hozzám, és súgta fülembe.
Éreztem forró leheletét nyakamon, ahogy megérintették arcomat száraz, éhező és szomjazó ajkai. Pár pillanatig még közelről nézett rám, én pedig lassan elpirultam zavaromban. Még soha senki nem mert ilyen közelről bámulni rám, nem hogy még hozzám is hajolni. Én voltam mindig is a megközelíthetetlen örökös, az ő szemeiben azonban lehet, hogy pont ez tett gyengévé.
Újra megindult, én pedig végre fellélegezhettem. Térdig gázoltunk a hangában, melyben színes vadvirágok nyíltak. Ahogy mentünk, meg- megpillantottam egy- két virító pipacsot, kékellő nefelejcset, és fehér szegfűkből pirossá váló pókliliomokat. Legalul, a fű tövénél, százszorszépek táncoltak lépéseink melódiájára, lágyan megsimogatva ezzel Nea- sensei talppárnáit.
Nem tudom, meddig sétálhattunk, de mikor visszafordultam, szememmel alig találtam meg az iskolát, mely csak egy tétova pontnak tűnt az ég és föld közti határvonal mentén.
- Itt jó lesz - állt meg Nea- sensei, majd fordult felém.
Felkötötte a fehér vásznat szemhéjaira, majd kardot rántott és küzdőállásba tornázta magát. Karjai egyenesen, minden remegés nélkül fogták a katanát, míg az enyémek meg- megmoccantak minden egyes perc folyamán.
- Támadj rám! - utasított, mikor már látta rajtam, hogy alig tudom megtartani a fegyvert.
Egy erős suhintással csaptam le, de ő minden kapkodás és ijedelem nélkül hárította, majd visszatámadt. Nagyon megijedtem és túl lassú voltam, azt hittem, hogy ketté fog vágni, és ott lelem halálomat a virágos mezőn. Azonban az utolsó pillanatban megállította katanáját a levegőben.
- Látod, fiú? - hangja gúnyosan csengett. - Túl gyenge vagy ahhoz, hogy egyedül tanítsalak. Apád azt kérte, hogy külön oktassalak téged, de ez képtelenség.
- Akkor mégis mi lesz?
- Te is az iskolában kezdesz majd. Amint sikerül a kardcsapásom kivédened, a valódi tanítványommá fogadlak.
Mindössze ennyit mondott, majd lehúzta a szemfedőjét, illetve kardját eltette oldalára. Én térdre estem. Kudarcot vallottam. Gyenge voltam és hibáztam. Szégyent hoztam a klánomra. Egyszerűen csak bámultam magam elé, anélkül, hogy a mezei vadvirágokat csodáltam volna.
- Gyere, Shisuru - szólított nevemen, mire felkaptam fejemet. Csak a szüleim hívtak a keresztnevemen eddig, senki más.
Elindult újra, de nem az iskola felé. A mező másik fele felé sétált, s én utána futottam. Követni akartam a vörös napsugaraktól megvilágított sötét alakját ennek a fiatal, erejének teljében lévő férfinak, aki immáron a mesterem volt. Hozzá tartoztam, az ő felügyelete alá, s tudtam, hogy mostantól mindent ő fog a kezében tartani. Innentől kezdve Nea volt az úr, nekem pedig az volt a célom, hogy fussak utána. Hogy aztán megkapjam a méltó büntetésemet tőle, amiért egykor nem értem fel hozzá... _____________________________________________
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Drága, kedves Olvasóim!
Nagyon remélem, hogy tetszett nektek ez a rövidke rész, melyet még a buszon írtam.
Nem tudom, emlékeztek- e még, de az előző rész tetején egy csónakos kép volt. Nos, tegnap nekem is sikerült egy hasonló látványt megcsodálnom, úgyhogy ezennel megosztom veletek.
Ha minden igaz, a mai nap folyamán, nem sokára hozok még egy részt.
Addig is hatalmas csók nektek selymes bőrötök liliomcsokrára: Haru Amadare
