Víz a jég alatt [Shawn Mendes]

09. Rémálom

Shawn rezzenéstelen arccal kortyol bele még gőzölgő kávéjába. Szinte hallom, ahogyan lenyeli, és lassan végigcsorog a torkán. Nem szól, ahogy én sem szólok. Csak csendben állunk egymással szemben, mint két tanácstalan idióta. Ő kávézgatva vizslat, amitől megint elkezd felmenni bennem a pumpa. Ne nézzen így, mert borzalmas érzések ébrednek fel ettől bennem. Szólaljon már meg könyörgöm! Még azt is könnyebben viselném, mint a gyilkos csendet, ami lassan kézzel fogható falakat épít közénk.

- Tudod mit nem értek? – kérdezi.

- Mit?

- Ha nem akarsz változatni, miért állunk még mindig itt? – mélyen belül tudom, hogy van valami abban, amit mond. Szavai a valóságot fedik, és pont ezért az igazságtartalmuk fáj a legjobban. A legeslegjobban.

Ezen felháborodva kikapom a kezéből a még forró kávét, és egy hirtelen, átgondolatlan mozdulattal az egészet a pólójára öntöm. Hátat fordítok neki, és a lelátóra igyekszem, hogy kirángassam apát onnét. Most azonnal el akarok indulni, nem bírok várni az első szünetig.

Apa nem kérdez, hála az égnek. Nem bírnám megmagyarázni a sietség okát. Némán vezet haza, és otthon is csak néhány gyanakvó pillantással ajándékoz meg, mielőtt aludni mehetne. Szeretem apában, hogy nem kérdez fölöslegesen. Ő az a típusú ember, aki nem nyaggat, még akkor sem, ha látja rajtam, hogy valami bajom van. „Ha meg szeretnél osztani velem valamit, akkor majd úgyis megosztod." Mondattal hidegen hagyják a további látványos nyűglődéseim. Ezúton csak rajtam áll, mikor beszélek vele komoly témákról.

Felmegyek a szobámba egy kiadós, felfrissítő zuhany után, és bár még korán van aludni, mégis befekszem az ágyamba. Nyakig betakarózok, hogy a paplan melege simogassa elfagyott, csupasz lábaimat. A kezemben a telefonomat szorítom, csoda, hogy a nyomás alatt még nem reccsent össze. Nem tudom megmagyarázni, hogy mért, de feszült vagyok. A gyomromban görcsöt érzek, olyat, amit az ember izgalmában szokott tapasztalni. Köpni, nyelni nem tudok. Képtelen lennék egyetlen egy falatot is lenyelni, annak ellenére, hogy korog a gyomrom. A plafont fürkészem, miközben megannyi gondolat árasztja el a fejemet. Talán túl durva voltam szegény fiúval, talán volt valami abban, amit mondani akart. De talán mégsem, és talán csak gyengeségemben gondolok ilyeneket. Az áldott jó szívem fog egyszer sírba vinni.

Nyolc körül járhat az óra mutatója. A korai időpont ellenére mégis sikerül álomba gondolkodom magam. Alig pár óra múlva ijedten ébredek fel. Ez megy egész este. Hol rémálmok keltette riadalmamban ülök magányosan az ágyamon, és igyekszem kiverni a fejemből a borzalmas gondotokat, amik legtöbbször Shawn körül forognak. Rémálmaimban különböző módokon teszem tönkre a karrierét. Mikor felébredek, egy pillanatig mindig elhiszem, hogy ezek megtörténtek, ez a valóság, míg meg nem érzem a plüssmackóm biztonságot nyújtó puhaságát karjaim közt. Ekkor tudatosul benne, hogy az ágyamban fekszem. Megnyugszom. Szóval mégsem esett szavaimtól mély depresszióba Shawn, és nem hagyott fel az énekléssel. Nem döntött inkább az építész pálya mellett. Ráadásul él, és nem halt bele valami értelmetlen öngyilkos akcióba.

Bár tudom, hogy ez csak képzelgések, puszta bűntudat keltette rémálmok, de én mégis félek. Félek, hogy valami megbocsájthatatlant tettem. Most még az se vígasztal, hogy először ő tett valami igazán megbocsájthatatlant. Mintha ez egy istenverte ördögkeréken ülnénk, amire egyszer felszálltunk, és már nem tudunk leszállni. Itt ragadtunk.

A hátam csurom vizes, a homlokom verejtékezik. Úgy festek, min t a lázas betegeknek. Mit meg nem adnék most egy kis lázért! Legalább lenne mivel magyaráznom a képzelgéseim, a gondolataim, a hangokat a fejemben, amik lassan zúznak össze éjek évadján. Képtelen vagyok ismét pihenésre bírni szemeim. Csak forgok az ágyamban, miközben az idő gyors múlásában reménykedem. Várom a napfelkeltét, de mind hiba. Nem jön el hajnali kettőkor csak az én kedvemért az az átkozott pirkadat.