Víz a jég alatt [Shawn Mendes]

12. Hazugságok

A friss hó ropog a talpam alatt, miközben sebes léptekben tartok hazafelé. A telefonom képernyőjének fénye gyéren világítja meg elsápadt arcomat. Egy tucatnyi nem fogadott hívás a szüleimtől figyelmeztet arra, hogy ezt most jól elszúrtam. Nem ártott volna szólni nekik, hogy a késő esti órákban lelépek otthonról, hiszen már biztosan halálra aggódták magukat. Fájdalmasan az alsóajkamba harapok, miközben belül ócsárlom magamat. Természetesen a számomra legfontosabb embereket is magamra kell haragítanom, hogy az eddiginél is elcseszettem helyzetbe kerülhessek. Szép volt Maddie! A lépteim megszaporázom, és közben a telefonomat a fülemhez emelem. Kicseng. A gyomromban görcs képződik, bár nem igazán értem miért, tulajdonképpen most még örülnék is egy életen át tartó szobafogságnak. Az lenne a megváltás, amivel minden problémám alól ki tudnám húzni magam. „Bocs, szobafogságban vagyok." „Nem megy, tudod, szobafogság." Mondogatnám mindenkinek.

- Madison Bauer! – morajlik fel a vonal túl végén anya bosszús hangja. – Hol az ördögben vagy? Hogy képzelted, hogy elmész egy szó nélkül... - és mondja, mondja, csak mondja, én pedig minden egyes szóval egy kicsit jobban elsüllyedek. – De ugye jól vagy, Crips? – hirtelen vált hangszínt, amiből kétségbeesés és féltő anyai gondoskodás süt le. Magam is meglepődök ezen a Pál fordulaton.

Halvány mosolyra húzom ajkam a ritkán halott becenév hallatán. Crips. Mikor egészen kicsi voltam a kedvenc csokim neve az volt, hogy Crisp(ropogós), de mindig rosszul mondtam, így rajtam ragadt az általam alkotott formája: Crips. Eredetileg Jeff próbált azzal az agyamra menni, hogy így hívott, de egy idő után megszoktam, és szinte az egész családom így kezdett szólítani. De mára már egészen kikopott a szójárásunkból, és csak akkor jön elő, mikor anyának szüksége van a pici kislányára, aki már nem is olyan pici.

- Jól vagyok, anya – bólintok egyet, bár tudom, hogy ő ezt nem láthatja.

- Hol vagy? Apáddal elmegyünk érted! Ugye nem valami fiúhoz szöktél ki?

- Nem kell eljönni értem.

- Miért? Megfenyegettek? Hívom a rendőrséget!

- Csak nyiss ajtót, anya – mondom egy elhaló mosollyal arcomon.

A vonal megszakad, és pillanatokon belül a pácolt tölgyfa ajtó kinyílik előttem. Anya a pizsamájában és elnyűtt mamuszában áll velem szemben. Úgy ölel magához, mintha egyenesen a halálból tértem volna vissza. Ki tudja, mi játszódhatott le a fejében miközben sehogy se tudott elérni. Talán már sírva a halotti bizonyítványomat töltögette.

Ad egy puszit az arcomra, majd két vállamnál fogva mélyen a szemembe néz.

- Hol az istenben voltál? – kérdez rá vagy századjára is.

- Elmondom, csak menjünk beljebb! Kezd hideg lenni – ölelem át dideregve vállam.

A nappaliban ülök a kanapén. Anya és apa velem szemben állnak, kíváncsian várják, hogy megmagyarázzam nekik, hogy mégis mi indokom volt éjek évadján elmenni itthonról egy árva szó nélkül. Őket látva bűntudat kezd kiújulni az éppen begyógyult sebek helyén. A szüleim mindig mindent megtesznek azért, hogy nekem és a testvéreimnek a legjobb legyen. Képesek lemondani a saját céljaikról, hogy a mi érdekeinket képviseljék. Azt hiszem ilyen egy jó szülő. Pont emiatt úgy érzem csúnyán elárultam őket, hiszen nincsenek nagy kéréseik, de én még azokat is képtelen vagyok betartani. Most pedig ennek tudatában egy még nagyobb ballövésre készülök, amivel a családi bizalomkört gyökerestül mérgezem meg.