Új szemszögből

Első rész.

Végre Los Angelesben. Miután apám és anyám újra szakítottak, (most már végleg) úgy döntöttem, ideje kirepülnöm a fészekből. Elvégre már 18 vagyok, és őszintén szólva semmi kedvem egyedül meghalni. A legutolsó barátom Mike volt, akiről a legelső randin megtudtam hogy nem szerelmet akar, csak lefeküdni velem. Ezek után nem csoda hát, hogy otthagytam, és átköltöztem egy másik városba. Los Angeles fantasztikus! Rengeteget süt a nap, és látszólag minden tökéletes.
Egy kis rózsaszín házba költözöm, amit egy internetes aukció keretében vásároltam.
-Megérkeztünk. -A taxis zavar meg elmélyült gondolkozásomban.
-Köszönöm.-Ahogy kiszállok alaposan szemügyre veszem az előttem lévő házat, és a róla készült képet. Remélem jó címre jöttem. Az árverésen azt mondta a tulajdonos hogy kettő 21 éves fiú lesz a szomszédom. Remélem jó szomszédok leszünk. Előkapom a kulcsomat és kinyitom az ajtót. Amint belépek, az ajtóval szemben lévő órára pillantok. 3 óra, ami azt jelenti, hogy 10 perc és itt a költöztető kocsi. Az előtér mellett közvetlen a mosdó, a konyha, és a kettő hálószoba van. A képen nagyobbnak tűnt, de egy magamfajta egyedülállónak tökéletes. Minden úgy van ahogy az előző lakók hagyták: minden poros, a bútorok és az ágyak pedig fóliával vannak letakarva. Kintről nevetést hallok. Kimegyek,és megállok a küszöbnél. Pár fiú megy be a szomszédos házba. Az egyik rámnéz, majd elmosolyodik, mire én is. Zavarodottan húzódok be a konyhába. Ez meg mi a franc volt? - finoman korhol a tudatalattim. -ugye tudod hogy úgy mosolyogtál mint egy jóllakott óvodás?- Ez már inkább lenéző. De teszek a saját véleményemre. Ti hisztek a szerelemben első látásra? Azt hiszem valami olyasmi történt. Megérkezett a költöztető kocsi. Hogy valaminek mindíg meg kell törnie az elmélkedős perceket!
-Segítsek kipakolni? -A sofőr néz rám kedvesen.
-Igen az jó lenne. -Valójában egyedül is elboldogulnék, de valahogy nem nehéz észrevenni hogy nem siet. Amint kinyitotta a rakteret, a dobozok hosszú sorának látványa, azt az érzést keltette  bennem, hogy hosszú nap áll még előttem. Kiveszi az első dobozt ami a kezébe akad, és már viszi be a lakásba.
-Hova tehetem?
-Mondjuk a konyhába.-Valamilyen kis cetli kiesett a dobozomból. Mire odaérek hogy felvegyem, tovább fújta a szél, egészen a szomszédfiúk postaládájukig.
Mikor felnézek, látom hogy ugyan az a fiú néz az ablakból, aki az előbb, de a barátaival együtt! Kedvesen integetek, mire elkezdenek röhögni, és integetnek, hogy menjek oda. Megpróbálom elmutogatni hogy van egy csomó dolgom, majd vissza megyek a kocsihoz. Felkapom az egyik dobozt, és besietek vele a konyhába. Már 5 doboz ott van. Sok segítséget jelent a sofőré, mert ha ő nem nem segítene, akkor sehol sem tartanék a pakolással. Pár perc múlva, amikor már az utolsó dobozt is behordtuk, kifizetem és elhajt. Bemegyek a konyhába és a dobozok látványa előidézik a boldog gyerekkoromat. Bezzeg most! Diplomával a zsebemben állok a vadonatúj házamban, egyedül és elveszetten. Vagyis majdnem egyedül, mert vannak szomszédaim. Rajtuk kívül senkit sem ismerek ezen a környéken. Lehet hogy pont ez lesz benne a jó.
Az előzó tulaj itt hagyta a takarító szereit. Elégé siethettek. De sebaj, addig sem kell turistát játszanom a városban, hogy hol a legközelebbi supermarket. Kintről dudálást hallok. Kinézek a konyha ablakon, ami a szomszéd fiúk felé néz, de csak egy pizzafutár jött, és akkor sem hozzám. Fogom a seprűt, és nekilátok felsöpörni. Minden tiszta por. Miután végeztem, vissza tettem a helyére a seprűt, majd bemegyek a konyhába a legelső dobozért amin ,,fotók" felirat van. Ahogy befordultam az előtérből ijedten fogtam meg a falat....