Középiskola IX.

Második fejezet - Meglepetések

Magam sem tudom kitől indult. Nem tudom eldönteni hogy melyik ember okozott nagyobb csalódást és leginkább arra nem tudok rájönni hogy hogy lehettem ennyire naiv.  De a magány már csak ilyen. Gondolkodás nélkül engedünk be embereket az életünkbe. Vakon bízunk és hiszünk. Az egyik legrosszabb dolog amit az ember tehet. Saját magának okozva ezzel fájdalmat.

2014. Október 9. Csütörtök

Az iskola bejárata előtt álló felsős fiúk már messziről kiszúrtak. Le sem vették rólam a szemeiket, egészen addig amíg el nem haladtam előttük. Összesúgva felröhögtek valamin. Valószínűleg eszükbe juttatom a bulin történteket, kivéve ha nem épp az egyik rólam szóló szóbeszéden szórakoznak ilyen jól.  A könyveimet pajzsként szorítom a mellkasomhoz, mintha ezzel kivédeném a lenéző pillantásokat és alattomos mosolyokat. Majdnem minden reggel így megy, egészen addig amíg el nem veszek a hatalmas tömegben. A folyosón hemzseg a rengeteg gyerek. Legalább itt elvegyülhetek anélkül hogy bárki tudná ki vagyok és milyen hír terjed rólam. Ahogy magával ránt a sokaság, teljesen eggyé válok velük. Hallom hogy a pletyka átjut egy másik fülbe, aztán észlelem az utána elhangzó döbbent levegővételt. A suli táncoslányai utat kapnak, természetesen nem a tisztelet vagy a félelem miatt, nem kell nagy dologra gondolni. A kettészelt sokadalomnak a rövid szoknya az oka.  
A felém tornyosuló fiúkra pillantok, precízen kikerülnek miközben valamelyik győztes meccsükről beszélnek és azon hogy az ellenfél egyik tagja elbőgte magát. Lehet butaságnak hangzik, de ezekben a röpke percekben azt érzem hogy nem vagyok egyedül. És ami a legjobb, azt az érzetet keltik bennem hogy én is egy vagyok közülük. Megszűnnek a gúnyos hangok amelyek mindig megtalálnak. Megszűnik az hogy mindenki engem bámul. Elveszek. És ez jó. Az egészben ennyi a jó. Ez az öt perc.
A csengő éles hangja még visszhangzik egyet a főbejáratnál. Ekkor a kint lévőek egyenesen berohannak. Az egyikőjük majdnem elhagyja a táskát, lehet Mrs. Davis-el van órája, vagy csak a feldúlt haverja elől menekül.

-El ne késs, Braun!-váratlanul a fülembe motyognak pár szót, a következő pillanatban pedig a térdemre esek és a kezemmel támasztom ki magam, nehogy orrvérzéssel érjen véget a zuhanás. A könyveim szanaszét csúsznak, és anélkül hogy körülnéznék, tudom hogy mindenki engem sasol. A fájó térdemet megsimítva a cuccaim után nyúlok, próbálom fenntartani a semleges tekintet. Vihogva sétálnak el mellettem, páran még a könyveimre is rátaposnak. Ingerülten kapom ki a lábuk alól, mire meghökkenve felfigyelnek arra hogy valaki holmijába törlik a talpukat. 

-Tessék!-valaki felém nyújtja a távolra esett füzetemet. Mérges vonásaim lassan elhalványulnak amint szemügyre veszem merő kedvességben úszó arcát. Barna szemeiből megértés árad, mosolyát pedig biztatóra formálja.

-Köszi.-a válltáskámat előrekapom és beletuszkolom. Óvatosan felállok, abban a hitben hogy addigra a srác kikerül és lelép, ehelyett ő továbbra is csak egy helyben áll és törhetetlenül mosolyog. 

-Ó, ne haragudj -kap észbe.- Ian Frye!-vékony, csontos kezét várakozóan tartja előttem.

-Daisy.-felelem alig hallhatóan és nehezen viszonozom a kézfogást. A helyzet meglehetősen furcsa lehet, mivel úgy bámulok rá mintha más bolygóról érkezett volna. Viszont csak annyi történt hogy nem jut el a tudatomig az hogy valaki szóba állt velem. Az hogy valaki segített. Meghökkenve pislogok rá.

-Remélem még összefutunk, azonban most mennem kell. Mrs. Davis képes felakasztani pár másodpercért.-a szemét megforgatja a mondata végén, fehér fogsorát kivillantja majd sietősen távozik az órájára. 
Ezek után nehezen indulok meg. Hátratekintek és végignézem ahogy az osztályához siet.

A terembe belépve feltűnt hogy nagy valószínűséggel én értem be utoljára. A helyemre indulok de a vörös hajú Adkins  kényelmesen elnyúlik a székemen, közben Lia-val beszélget. 

Azt hiszem itt jutott először az eszembe az, hogy Lia a tökéletes lány megfelelője Adkins-nek. Gonoszak és szívtelenek. Legalábbis Lia-ból az lett.

Fel sem tűnik nekik az ottlétem, ezért teszek arról hogy ez így is maradjon. Ashton helyére ülök, így előre kerülök nemsokkal mellettem Zane foglal helyet aki a telefonjába merült. Az aránylag csendes osztályt az irodalom tanárunk veri fel. Mr. Miller, az alacsony termetű, sörhasú idős úr, aki képes kora reggel szélesen vigyorogni.

-Jó reggelt!-köszön vidáman majd a csatos bőrtáskájából kihalássza az irodalom felszerelést.-Szép időnk van, nemde?-akaratom ellenére elmosolyodok a kérdésén. Pontosabban azon, ahogy mondja. Egy részem ilyenkor visszarepül azokba az időkbe amiket csak a fekete-fehér képeken láttam. A térlátásnak köszönhetően feltűnik hogy Zane elidőzik a reakciómon, majd követve a tettemet, kinyitja a füzetét.

Két oldal életrajz és verselemzés után fellélegeztünk a csengő hallatán. Az ölembe veszem a táskámat és pakolni kezdek. Megvárom hogy az osztály nagy része kivonuljon a teremből. Az ajtóban kisebb torlódás alakul ki, amit lökdöséssel oldanak meg.

-Zane, igyekezz!-a számomra ismeretlen fiú sietősen távozott miután rákiabált a haverjára.

A kihalt helyiségben csak ketten vagyunk. Berger és én. Habár kétlem hogy sokáig élvezhetem a társaságát, mivel felpattanva matat valami után, majd a cigit a füle mögé helyezi. Újra a töri füzetet veszem magam elé, és a pár hete beígért dolgozatra nézem át az anyagot. Legalább már neki tudok kezdeni. Zane többször is visszafordul, leellenőrzi hogy minden nála van e. Felkapja a gyújtóját és azzal a lendülettel ahogy megfordul a kezével kis híján kiveri a szemem.

-Basszus, ne haragudj!-meleg érintést érzek a vállamon.-Véletlen volt, ne haragudj!-hajol le elém. A bal szememet dörzsölgetem közben rázom a fejem hogy semmiség.-Nagyon fáj?-bújik az arcomba.

Olykor az ember viselkedéséért a környezete felel és nem saját maga. Talán ez a mondat illik a legjobban Zane Berger-re. Ugyan ki gondolta volna hogy a kilencedikesek macsója tud elnézést kérni? Ez a tette volt az első amin elképedtem.

-Nem.-tiltakozóan rázni kezdem a fejem és ekkor már csak tapogatom a fájó szemhéjamat.

-Nem figyeltem, sajnálom!-simítja végig a felkaromat.