Középiskola IX.

Harmadik fejezet - Remény

Az ebédlő mindig olyan mint lenni szokott. Hangos, forgalmas és visszataszító. Főleg hogy nem telik el tíz perc anélkül hogy valamit le ne ejtenének vagy kiborítanának. A sor ismételten a bejáratig ér, erről pedig a felsősök tehetnek. Mit sem törődve vágnak be legelőre a kigyúrt focisták akiknek persze senki sem mer szólni. Talán még meg is kell köszönnünk hogy előre engedjük őket. Ez minden iskolában így megy. A kicsik tiszteljék a nagyokat, de minket ki fog? Lehet három év múlva én is ilyen tapló leszek? Vagy rosszabb? Esetleg ugyanilyen maradok? Egyáltalán eljutok odáig? Még a holnapom is kétséges, sőt még az elkövetkezendő óráim. Nem tervezek előre, ebből ugyanis nem látok kiútat.

– Remélem legalább alma marad.–először azt hittem valaki a haverjának beszél, ám úgy hangzik mintha  a szavak közvetlenül nekem lennének célozva . A hang irányába fordítom a fejem és  Ian Frye álldogál a hátam mögött, közben a fejét ingatja hogy nem haladunk. A mondatával a nagyokra célzott akik dupla adagot könyörögnek ki a konyhás nőtől. És nem, ő nem olyan mint azt a filmekben megszokhattuk. Nincs hajhálója, sem gonosz nézése és nem úgy áll ott mint akit kényszerítenek. Kedves lélek, talán pont ezért vagyunk mindig éhesek.

Összepréselem az ajkaimat és megrántom az egyik vállam, majd előrefordulok. A kommunikáció nem nagyon megy, főleg idegenekkel. Furcsának tartom azt hogy úgy társalog velem mintha barátok lennénk.
De, mi van ha szeretne az lenni (?) én pedig elutasítóan viselkedek. (?) Fogalmam sincs hogy kezeljem a helyzetet. Hogy kezeljem 14 évesen azt, hogy valaki közeledni próbál felém, jóba akar velem lenni?

– És, milyen volt az első hónap?– a számon át mély levegőt veszek, némi időt nyerek, viszont a választ nem tudom kikerülni.  Hazudni nem jó ötlet, mivel majdnem mindenki tisztába van hogy ki is az a csaj a buliról. Az igazságba pedig nem kezdek bele, egyrészt az hogy hosszú lenne, másrészről nem vagyok tisztában azzal hogy ki ő és miért viselkedik így velem. Egyszerűen gőzöm sincs arról hogy hogyan magyarázzam el azt hogy a kilencedikesek ranglétráján sehol sem állok. Vagy ha rajta is vagyok, valószínűleg az alján.
Összenyomott ajkakkal a padlóra szegezem a tekintetem, majd ránézve megrántom az egyik vállam.– Á, szóval neked is szar.– hangja tele van vegyes érzelmekkel, míg ábrázatán feltűnik némi szomorúság is. A reakciójáról azt lehet leszűrni hogy együttérez. Láthatólag mélyen.

– Kifogtak?– halkan teszem fel a kérdést közben végre valahára elindul a sor.

– Szerinted?– az arcára keserves mosoly kúszik fel.– Magas vagyok és vékony. A futball csapatba még a kispadra se voltam jó, az amerikai focit meg inkább hagyjuk.– képtelen a szemembe nézni. Kínosan elneveti magát miközben beszél. Valószínűleg már kínjából teszi. Szánakozva pislogok rá, folyton a vonásait elemzem. Annyira el voltam foglalva saját magammal hogy el is felejtkeztem arról hogy nem csak én kerülhettem ilyen helyzetbe. De ő legalább tenni akart azért hogy ne legyen kiközösítve.– Az edző az énekkarhoz küldött.– nyelvével végigsimított a fogsorán. Kezeit a fekete farmerzsebébe csúsztatja és előrébb lépked.– De ez van. Ilyen egy középiskola. Ilyenek az emberek. Régen is voltak ilyesmik, szóval miért is szakítanák meg a hagyományokat?– jókedvűen teszi fel a kérdést, viccesnek találja, azonban nekem nem esett le a poén.–Na mindegy.–rázza meg a fejét.– A mai ebédet kihagyom –elém lép és egy almáért nyúl.– Majd találkozunk Daisy!– biztatóan rám mosolyog, gyors léptekkel siet ki az ebédlőből. 

***

Lesütött szemekkel sietek az új helyemre, mivel Adkins ismét szétterpeszkedett az enyémen. Egy pillanatra emelem rá a tekintetem és látom hogy engem les majd ajkai alattomos vigyorra húzódnak. Tartok attól hogy újra beszól. Kivárja a megfelelő alkalmat, majd nekem esik a bántó szavaival.

– Ott én ülök, ha nem tudnád!– elkezdte. Magas hangon közli velem a gondolatát, csakis azért hogy mindenki ránk nézzen. Elvégre egy ilyen fajta fiú élvezi ha a középpontban lehet. 

– Neki mindig az kell ami nem az övé.– újabb döfés Lia-tól érkezik.
Csönd.
Ez az első árulkodó jele annak hogy mindenkit érdekel az előadás. Mintha erre vártak volna év eleje óta. Hogy (én) a prűd ribanc megkapjam azt amit megérdemlek. És miért is ne lenne egy segítő, elvégre sokkal izgalmasabb ha ketten vannak egy ellen. Lia miért is ne újítana be maga mellé valakit, aki ugyanolyan rosszindulatú mint ő.

– Erre nem mondasz semmit?– meglepődve kérdez rám Adkins.– Mekkora csicska vagy..–nevet fel a végén. Aprót sóhajtok, félszemmel látom ahogy páran visszatartsák a nevetést, mások csak egy fejrázással jutalmazzák az első felvonást. Zane felpillant a telefonjáról és hosszan elidőzik az arcomon. Azonban nem tudom milyen képet vághat. Lehet ő is a feltörekvő vigyorgásával küzd.

– Csicska vagy Braun!– kiált fel Lia.– Csicska ribanc!– egy emberként röhécsel az osztály, míg én a torkomba szorult gombóccal vívok. Talán az fáj a legjobban hogy senki nincs mellettem. Senki, aki vállba veregetne vagy azt mondaná hogy ne törődj vele, ők nem tudják az igazságot.

– Képes voltál belelökni a medencébe?– Adkins tesz arról hogy visszahozza az ezelőtt egy hónappal történteket. Mintha ettől érezné jól magát.

– Tudtam hogy nem tud úszni.–jelenti ki merő egyszerűséggel Lia.

Hogyne tudta volna, elvégre óvodás korunk óta barátnők voltunk. Mindent tudott rólam, és ettől féltem a legjobban. Tisztában vagyok azzal milyen ember, milyen a személyisége. Ha valaki megbántotta vagy fájdalmat okozott neki, ő triplán visszaadta, hogy az illetőnek még ránézni se legyen kedve. Tekintélyt parancsoló személy. Az én szöges ellentétem.

Az orromon kifújtam a benntartott levegőt. Belülről erősen a fogam közé szorítottam a számat hogy megszűnjön a remegés és az hogy lefelé görbül. Nem akartam a tudtukra adni azt hogy jól csinálják. Ha sírok az még egy ok hogy piszkáljanak. Pár másodpercre lehunyom a szemeimet, majd oldalra pislogok, egyenesen Zane-re, aki semleges arccal mered rám. Valószínűleg végignézte ahogy küszködök, mivel nem jártak az ujjai a képernyőn. A telefon lezártan hever a kezeiben, a figyelmét most én kötöm le. 

Ez volt a második tette amin csodálkoztam. 
Egyetlen jele sem volt annak hogy mindjárt a képembe nevet. Nem bujkált a szája sarkában az elterülni vágyó vigyor. Csak ült ott, és nézett. Szerintem még pislogni is elfelejtett. Akkor valami feléledt bennem. Talán a remény. Hiszen jól tudjuk hogy neki elég egy apróság is hogy újra elhitesse veled hogy van kiút. 
Zane Berger adott először reményt.
Már csak azt kell elmondanom hogy hogyan is irtotta ki...