Disease - BTS FF - SUGA

♥4♥

"Szeretettel: Nam RaRa. 

Az élet soha nem áll meg. Mindig lesz egy új út, amire rá kell lépni."

Miután végeztem az utolsó levéllel és az utolsó borítékot is lezártam, megcímeztem nagyot sóhajtva hívtam be egy nővért. Pár perccel később be is lépett egy magas, szőke, meleg mosollyal rendelkező, nálam talán pár évvel idősebb lány. 

- Miben segíthetek? - kérdezte, mikor ideért betegágyamhoz. 

- Szeretnélek megkérni valamire. Ha meghalok... - láttam, hogy tiltakozni akar, de leintettem. - Ha meghalok adja át ezeket a megfelelő embereknek. Nem is! A húgomnak. Ő mindenkinek oda fogja tudni adni. 

- Rendben van. - vette át egy szomorú sóhajjal, majd távozott a szobából. 

Ismét egyedül maradtam a gondolataimmal, a démonaimmal. A nap végéig gondolkoztam. Mindenen. Mit csináljak, míg ágyhoz vagyok kötve? Mit csináljak, amíg el nem jön értem a halál? Tényleg olyan, mint a filmekben, vagy a könyvekben? 

Nyolc óra környékén kezembe vettem a telefonom, de az sem kötötte le a figyelmem valami sokáig. Végül úgy döntöttem alszom egyet, de ez sem sikerült. Végül írtam egy üzenetet Jinnek, hátha tud velem beszélni. 

Én: Jin! Unatkozom... Nem tudok aludni. Tudsz most kicsit beszélgetni? 

Oppa: Jelenleg egy kis szünetet tartunk, szóval igen. Hogy vagy? 

Én: Jól, köszönöm. Oppa... Félek. Milyen lesz? 

Oppa: Mi milyen lesz Rara? 

Én: A halál. Szerinted fájni fog? 

Oppa: Nincs az az isten, aki fájdalmakkal gyötörne téged. Túl aranyos vagy hozzá. 

Én: Akkor miért vagyok beteg? Miért nem tudok mozogni? Tudod milyen nehéz ezeket is begépelni? Szinte alig tudom már mozgatni az ujjaim. Inkább megyek. Üdvözlöm a fiúkat. 

Ezzel kikapcsolva a telefonom tettem le a kis éjjeli szekrényemre. Miután elfeküdtem gyorsan el is aludtam, hogy másnap egy furcsa meglepetésre ébredjek meg. 

Ahogy kinyitottam szemeim és felfogta az agyam, hogy hol is vagyok szembe találtam magam Yoongi-val. Kissé meglepődtem, hogy ilyen korán itt találom és hogy egyedül, de bitosan van rá magyarázata... Ugye?

- Szia? Te meg mit keresel itt? 

- Ez aztán szép köszönöm azért, mert felkapartalak a színpadról... Amúgy megakartam tudni mikor engednek ki - közölte, mire összeszorult a szívem. Ezek szerint nem mondták el neki. - Nem azért, mert aggódok vagy ilyesmi, nehogy félre érts - kezdett el tiltakozni igencsak hevesen -, csupán egy köszönöm kávéra vagy valamire igazán meghívhatnál. Ha már ennyit fáradoztam. 

- Szóval ezek szerint randira szeretne hívni a híres August D? - kérdeztem meg szelíden elmosolyodva, miközben az egyre vörösebb fiú arcát kémleltem. - Nagyon szívesen. Akár most is. Ott van a táskámban a pénztárcám, vehetsz belőle két pohár valamit, vagy amit akarsz. 

- Majd ha kiengednek a kórházból. Így olyan... nyomi lenne. - sóhajtott egyet el is felejtve ellenkezni. 

- Ne törd magad. Szomjas vagyok és elegem van a vízből. Veszel nekem valamit inni? Ha már ott vagy vehetsz magadnak is valamit. - adtam oda végül én a tárcám, és hosszas győzködés után beadta a derekát. 

A napomat összegezve: egész jó volt. Yoongi végre nem a bunkó oldalát mutatta meg és egész jól elszórakoztunk. Sokat megtudtam róla, ahogyan ő is rólam és kiderült, hogy nagyon sok közös vonásunk van. Példának okáért mindketten imádunk fényképezni. A múltkor mikor a szobájában voltam egy egész falnyi képet láttam, Azt mondta, hogy azokat hobbi miatt készíti, nem akar vele semmit sem tenni. Ezen kívül sokat dolgozik, minden szabad idejét a zenére szentelné, de a fiúk - szerencsére - visszafogják. Így is sok időt szentel a munkának. 

A hetek gyorsan teltek és a napok, amit a fiúval töltöttem nagyobb és nagyobb fájdalommal töltötték el szívem. Úgy éreztem egyre jobban kötődünk egymáshoz, és ezzel csak nagyobb fájdalmat fogok okozni neki. Valahogy el kell üldöznöm. Ezért kértem meg Hyundongot egy hatalmas szívességre. 

- Dodo,  segíts nekem. Ha Yoongi idejön csókolj meg. 

- Hogy mit csináljak? Te megőrültél?! - Kérdezte felállva ültéből. 

- Nekem se tetszik ez az ötlet, de nem akarom, hogy nagyon kötődni kezdjen... Neki is szüksége van a törődésre, de én ezt nem adhatom meg. - suttogtam elhaló hangon, miközben könnycsatornáimon kiszökött pár sós csepp. 

- Remélem tudod, hogy nem szívesen teszek ilyet, de meglehet, hogy igazad van... 

Ezért Yoongi hívása után szóltam legjobb barátomnak, hogy készüljön fel. Amikor biasom kinyitotta az ajtót Dodo hozzámhajolt, majd megcsókolva tüntette el Yoongit látószögemből. 

- ... Rara?

Ezután az eset után nem jött be többet. Jintől és a fiúktól tudom, hogy bezárkózott és alig eszik valamit. Azt hiszem, hogy mély nyomot hagyhattam, ha ennyire megviselte.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Két hónapja fekszek ebben az ágyban és jelenleg mindenki, aki most fontos itt van. Anyuék, a Hanra és Junkook, Hyungdong... de az, akit legjobban szeretnék, hogy itt legyen nincs. 

- Jungkook... megmondanád annak a tökfejnek, hogy sajnálom? És hogy jobbat is érdemel nálam? - kérdeztem elhaló hangon. Alig bírtam ébren maradni. Azt hiszem, hogy ennyi volt. 

- Nem. Majd te elmondod neki - mondja frusztráltan. 

Végig nézek a bent lévő embereken és egy hatalmas mosolyt mutatok. 

- Annyira jó volt veletek. El sem hiszitek mennyire boldog voltam, amikor megismertelek titeteket, amikor velem voltatok... - mondtam, de Hanra félbeszakított. 

- Miért mondod most ezeket nekünk? 

- Ne szakíts félbe! Szemtelenség. Tiszteld az idősebbet! - nevettem fel és csillogó tekintettel néztem rájuk, miközben szemhéjaim egyre nehezebbek lettek. 

- Rara... baj van? - kérdezte anyukám, de csak megráztam a fejem. 

- ... Mindenért hálás vagyok! 

Írói szemszög: 

A fiatal lány arcán egy könnycsepp szaladt végig, amikor végleg lehunyta a szemeit. A szobában hirtelen fagyott meg a levegő, amikor is realizálták a helyzetet. Mire észbe kaptak volna doki és nővérek tessékelték ki őket, miközben próbálták újraéleszteni a beteg lányt. Először senki sem tudott megszólalni, de mikor tudatosult mindenkiben a helyzet súlyossága a társaság női tagjai keserves zokogásban törtek ki, míg Hyundong a földre zuhanva figyelte a nyüzsgő kórtermet. 

Soha nem tudhatjuk, hogy mennyi időt szánt nekünk Isten, az ég, vagy akár a sors. Mindig tudnunk kell uralkodni cselekedeteinken, mert végül nem fogunk tudni változtatni. Se rossz se jó irányba. 

Nam Ra Ra. Húszévesen annyi tenni akarás volt benne, mégsem volt képes teljesíteni álmait a betegsége miatt. Mégsem bánta meg egyetlen egy tettét sem. 

Hát ennyi lett volna. Még a leveleket + egy Yoongi szemszöget írok és ezzel lezárul még egy fanfiksön. Na nem az enyéim közül, mert ez az egyetlen egy, ami a legközelebb áll a BEFEJEZETT szóhoz. Remélem azért még így is tetszik. ☻