Disease - BTS FF - SUGA

❤3❤

Sokan nem is tudják, milyen szerencséjük van. Tökéletes családdal vannak körbe véve, van munkájuk, az egészségük is hibátlan. Egy​ szerető otthon várja őket, meglehet, hogy egy szerető férj, vagy barát/barátnő...

Aztán itt vagyok én... Van egy remek családom és egy jobbnál is jobb legjobb barátom. És ennyi. Nem vár senki sem tárt karokkal és mondja nekem: "Isten hozott szerelmem!". A sorvadó izmaimat nem is említve.

Amióta tudom, hogy a saját szerveztem rabja vagyok, mindent, mindent elkövetek annak érdekében, hogy teljesnek nem mondható, de élvezetes életet éljek. 

- Rara! Ébredj, mindjárt indulnod kell. Lassan ott kell lenni a helyszínen. - ébresztett fel édes álmomból Dodo.

- Most miért kellett? Olyan kellemes álmom volt... - húzódott egy hatalmas vigyor arcomra, majd nagyot sóhajtva ültem fel, hogy lassan felöltözve álljak készen a következő versenyemre. Hajamat szoros lófarokba kötve húztam fejembe egy baseballsapkát, majd sportcipőmet felöltve Hyundong-gal együtt elindultam. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem utolsó táncversenyem. 

Odaérve a helyszínre óriási vigyorral arcomon szippantottam egyet a levegőből, majd egy hangos és elégedett sóhajjal mentem oda a rendezőhöz - természetesen mér maszkkal az arcomon - és beszéltem meg vele a részleteket. Én leszek az ötödik fellépő, ezért félreállva kezdtem el bemelegíteni. 

Ahogy elkezdődött a verseny egyre izgatottabb lettem, Hyundong-gal ellentétben, mivel Ő már a kocsiban hangot adott aggódásának. 

- Hééé, figyelj. Nekem ezzel az egész dologgal rossz érzésem van. Rara, hagyd abba, kérlek!

- Dodo, nyugi van. eddig sem volt semmi baj. Most sem lesz. Ne parázz! - mosolyogtam rá és tovább nyújtóztattam sorvadó izmaim. Nem akartam bevallani, de nekem is furcsa érzéseim voltak, de nem foglalkoztam vele. Megeshet, hogy mégis kellett volna. 

Az egyik pillanatban még elviccelve az egész dolgot nyújtóztattam meg utoljára izmaim, hogy kiléphessek a színpadra, a másik pillanatban pedig már felsőmet markolva, összerándulva és fájdalmasan felnyögve görnyedtem össze. Hyundong természetesen rögtön odarohant, hogy segíthessen, de ez most más milyen volt, mint az eddigi "rohamaim". Idő kellett mire sikerült összeszednem magam. 

- Rara! Ezt nem folytathatod, értsd meg – próbált rám hatni Dodo, kevés sikerrel. – Kérlek szépen, hagyj fel ezzel az egésszel! Ha elveszítelek nem csak én, de a családod sem élné túl!

- Te pedig azt értsd meg, hogy a táncon kívül nincs más, ami miatt élhetnék! A családom szerint én vagyok a fekete bárány, a rossz! Sajnálom Dodo, de ebből az egyből nem engedek! – közöltem vele, míg rendeztem légzésem és szívverésem, majd kiegyenesedve engedtem el pólóm bal oldalát, amit a szúró érzés miatt markoltam.

- Ra, ha kimész most a színpadra, mindent el fogsz veszíteni! Nem csak a családod, hanem engem is! – tudtatta velem legjobb barátom az információt, amitől ledermedtem. Kezeim ökölbe szorultak és szemeimet összeszorítva fújtam ki lassan a levegőt.

- Örültem, hogy te vagy a legjobb barátom... – suttogtam majd nagyot nyelve emeltem meg jobb lábam, hogy kilépjek a függöny mögül, ahonnan már kántálták álnevem. Ám mielőtt egy lépést is tehettem volna meghallottam azt a hangot, amitől szívverésem százszorosára ugrik, a lélegzetem elakad, és végtagjaim felhúzva a fehér zászlót megadják magukat.

- Nem hittem volna, hogy te vagy Kadupul. – hirtelen fordultam a fiú felé és elkerekedett szemekkel néztem önelégült mosollyal tarkított arcát.

- Te meg mit keresel itt?

- Kíváncsi voltam, hogy a maszkok mögött megbúvó Kadupul ki is a való életben. Mond csak Rara... – lépett túlságosan közel hozzám. – Megéri ez az egész? Eldobod ezért az egész életed? – kérdezte és füleimhez hajolva éreztem, hogy mosolya még nagyobb lesz. 

- Te csak ne törődj velem! Nem kell a sajnálatod, a gúnyolódásod, sem a lenéző tekinteted. Neked nincs jogod ilyeneket kérdezni! - mondtam és dühösen, feldúltan léptem ki a színpadra. Szerencsémre arcomat takarta a maszkom, így csak a táncra kellett gondolnom. 

Ahogy meghallottam a dal első akkordjait már nem is a valóságban voltam. Képzeletem legmélyebb bugyraiban találtam meg a menedékem; a saját kis tánctermemben minden rossz dolog elől el tudtam bújni. A betegségem hatalmas súlya nem nyomta a vállam, nem kellett tartanom az utálóktól, a féltő, sajnáló tekintetektől. Csak én voltam. Minden tökéletes volt. A dal második refrénéig. Hirtelen szúró érzés futott végig végtagjaimon és mire észbe kaptam volna már a földön voltam. Hallottam a hangosabb sikkantásokat, majd a dübörgő lépteket. Látóterembe bekúszott két aggódó szempár, de már nem tudtam felelni kérdéseikre. Elnyelt a sötétség. 

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

Vakító fehérség fogadott, amikor felébredtem. Hallottam az EKG jellegzetes sípoló hangját, és tudtam, hogy egyik végtagomat sem tudtam megmozdítani. Körbenézve a kórteremben vettem észre a négy aggódó szempárt, mire csak mosoly húzódott az arcomra. 

- Minek néztek ilyen halálra vált arccal? Felébredtem nem? - kérdeztem, mire Dodo csak elnevette magát. 

- Lehetetlen vagy. Úgy rám ijesztettél, tudtál róla? 

- Sejtettem. A doki mondott valamit? - kérdeztem, mire mindenki összenézett, ám senki nem válaszolt. - Mit mondott a doki? - kérdeztem erélyesebben, de ez sem hatott. - Megrémisztetek, Mit mondott? 

- Megyek szólok neki. Majd ő elmondja neked is, szemtől szembe. 

Majd ahogy anyu kiment a többiek próbáltak felvidítani. Apunak nem nagyon ment, ezért előre ment anyuék elé. 

- El nem fogod hinni, de engem és a fiúkat Yoongi értesített. Az a kétségbeesett arc amivel közölte, hogy kórházban vagy... Kár, hogy nem tudtam lefényképezni nekem - erre csak nevethetnékem lett. 

- Hát persze. Biztos ugyan arról a Yoongiról beszélünk? - kérdeztem nagy mosollyal, ám nem tudott válaszolni, mert belépett az orvos, aki a két bent maradt hozzátartozóm kiküldte. A papírjaiban volt elmerülve, így gondoltam kezdeményezek. 

- Mi újság Doki? Hogy van? 

- Jól köszönöm, Ön hogy érzi magát?- kérdezte végre szemkontaktust létesítve.

- Azon kívül, hogy nem érzem a végtagjaimat? Egészen jól. 

- Na igen... Azzal kapcsolatban van egy rossz hírem - sóhajtott egy nagyot. - A múltkor megmondtam, hogy nem szabad táncolnia, mert ezzel csak felgyorsítja az elkerülhetetlent. Az állapota sajnos súlyosbodott. A végtagjaiban lévő izmok már nem nagyon fognak helyre állni, Miss Nam. Ezzel együtt a szívizma is eléggé meggyengült, így már az sem  fogja sokáig bírni. A szüleinek ezt nem említettem, de legfeljebb két-három hónapja van. 

Mondandója alatt egyre lejjebb hervadt a mosolyom, míg nem csak bámultam magam elé. 

- Köszönöm Doki. Megmondaná a húgomnak, hogy vegyem nekem borítékot, ceruzát és papírt? Illetve most nem szeretnék senkivel sem beszélni. - kértem meg a doktort az ablak felé fordulva. 

- Természetesen Kisasszony, ahogy óhajtja. - ezzel elhagyta a helyiséget. 

Szóval ennyi volt.

Ennyit szánt nekem a sors? 

Húsz kibaszott évet?
Mit kezdjek a maradék idővel?

Semmit sem tudok.

Nincs mit tennem, nem tudok mit tenni. 

Na ennyi lett volna a mostani rész. Még egy rész, egy epilógus és szeretnék írni egy Yoongi szemszöget is. 😏

Azért szerettek? 🤓