Veled valahol...

1. fejezet - A nagy felfedezés előtt

Ma is, mint minden reggel- kiélvezve a nyár utolsó napjait- elég későn keltem. Az öcsém, Dávid keltett, hogy így dél elmúltával azért kikelhetnék az ágyból, mert nem sokára kész az ebéd.

- Megyek már, csak ne ráncigálj- kértem.

- Jóvanna', lent találkozunk.- lépett ki az ajtón- Amúgy apa azt üzeni, hogy holnap te főzöl ránk, mert korán megy el és későn jön haza.

Miután kikeltem az ágyból gyorsan felöltöztem és már mentem is le a konyhába. Gyors reggelizés és egyben ebédelés után visszamentem a szobámba, hogy egy picit rendet rakjak, mert a tegnap délutáni Dáviddal való gyakorlás után még nem sikerült újra rendet teremteni. Amúgy az egy hét múlva bekövetkezendő karatevizsgánkra tanultunk, szóval szerintem érthető a nagy kupi. Amikor az egyik dobozt tettem a vissza a helyére szomorúan néztem bele. Noha nem azért mert úgy meglepődtem hogy mi volt benne, hanem azért mert anya fényképei voltak ott. Nos igen.. már fél éve, hogy történt a baleset. Fél éve ugyan, de még mindig könnyet ejt a szemembe amikor a cuccaira nézek. Ennek nem így kellett volna történnie. Itt kéne, hogy legyen velem. De ez már soha nem történhet meg... 

-Hé, minden oké? - ölelt át Dávid. Ő csupán 12 éves, de talán ő az egyetlen aki a nehéz időkben velem volt, sőt egy időre átköltözött az én szobámba. Apa pedig... ő pedig egyedül volt mindig, neki amúgy is volt elég baja, de aztán az eset után elég komollyá alakult a helyzete. Szóval magunk maradtunk. De az idő nem állt meg, nekünk élni kell az életünket, valószínűleg már túl vagyunk a nehezén.

A rendrakás után bementem a fürdőbe, felöltöztem, felkötöttem a hajam, és a horrorisztikus külsőmet nézve (ami jelen esetben az arcom) inkább csak neki láttam a nap legizgalmasabb részének, a ház rendbehozását. Anya elvesztése óta 2 fiúval élek, így nyilván enyém a házimunka. Felporszívóztam, felmostam, elmosogattam, és a mosás is rám várt. Nem mondom hogy szeretem ezt csinálni, de tudom, hogy anya így büszke lenne rám. Ő érte bármit. A ház kinyalása után megnéztem, hogy van-e valami kaja itthon, vagy el kell mennem boltba. Szerencsére volt, úgyhogy elkezdtem unatkozni. Mivel nem volt kedvem semmit csinálni, felmentem az öcsém szobájába, és hát mit csinálhat egy 12 éves, ha nincs otthon az apja? Persze, hogy videojátékozott. Én is beszálltam, de hát nyilván szétvert Fifába. Igazából ez sem nagyon kötött le, szóval azt tettem, amit mindig, ha nem tudok mit csinálni. Elővettem a gördeszkámat és elindultam oda, ahova szoktam. 

- Szia anya - ültem le a sírkőre. Nos igen, este 8-kor egy temetőben a halott anyámmal beszélgetek. Ilyenkor megbeszélem vele az élet nagy dolgait, aztán sírva fakadok - Tudod te, hogy milyen nehéz így? Tudod, hogy milyen elveszíteni egy szülőt? Ja, nem, te előbb mentél el. Itt hagytál minket. -zokogtam- És tudom, hogy ez nem a te hibád, de akkor is. És sajnálom, hogy minden problémám rád zúdítom, de nehéz nélküled, érted? - bőgtem. És nem vagyok őrült, nyilván tudom, hogy nem fog válaszolni.

Apáék általában tudják, hogy hova megyek, csak egy helyre szoktam elmenni úgy hogy nem szólok: a szomszédba az egyik legjobb barátnőmhöz (Gabihoz), aki ugyan 3 évvel idősebb, de ugyanolyan mint én. Ő az akire ráfoghatom, hogy náluk vagyok, pedig nagyrészt a temetőben siránkozok anyu után. Szóval ilyenkor apáék azt hiszik hogy ott vagyok. És Gabi az egyetlen aki tudja, hogy hova járok el, mivel ő az alibim.

Amikor hazaértem apu már aludt, de Dávid szobájában még égett a lámpa, szóval bementem elköszönni. Ezután elmentem zuhanyozni, majd egy kis sorozatnézés után kb 11-kor el is aludtam.