Csillagos ég

4. rész

Adam szemszöge: 

   Elmentünk a rétre. Egy nagy virágos mező pár fával és a közepén egy kis patakkal. Dél volt, és mivel kora ősz van és meleg, leheveredtem egy nagy lombos fa alá. 
-Nem is olyan rossz ez a hely. Minden megvan itt is egy élethez. Bárcsak itt lennének anyuék - mondta Bella és lefeküdt mellém. 
-Zavarna, ha megfognám a kezed? - kérdezte.
Válaszul megelőztem, megszorítottam a kezét és rámosolyogtam. Együtt néztük a felhőket egy darabig. 
   Valószínűleg elaludtam, mert mikor újra kinyitottam a szemem már este volt. Bella ott szuszogott mellettem. 
-Hé, csajszi! Ébresztő! 
-Micsoda? - pislogott fáradtan. 
-Ideje hazamenni. Nem tudom, meddig aludtunk. 
   Elindultunk haza szép lassan, mert még kicsit álmosnak tűnt. Mikor a házamhoz értünk, a kapuból valami hangos csörgés hallatszott. A fene vigye el, ez az ébresztőm. Mégis hány órát feküdtünk a réten?? 
-Rossz hírem van. A csörgőt halljuk, ami azt jelenti hogy elmúlt reggel hat és ideje készülődnöm a vadászatra. 
Beléptünk a házba, fölsiettem az emeletre és kikapcsoltam. 6:04. Csodás, igazán kipihent leszek ma, de nézzük a jó oldalát, legalább nem vagyok késésben. Bella is belépett a hálóba.
-Feküdj csak le, jó? Én nemsokára indulok. Csak ígérd meg előtte hogy nem lépsz ki a házból, amíg nem vagyok itthon. 
-Ne viccelj, hova mennék egyedül? Még csak a környéket sem ismerem. De jól van, megígérem. Te meg vigyázz magadra, oké? 
-Fogok, ne félj - azzal magamhoz húztam és megöleltem a lányt - 5-kor jövök!

Bella szemszöge:

   Két hete Adam minden egyes reggel elmegy és csak késő délután érkezik meg. Bár az idő egyre közelebb visz minket egymáshoz, nagyon hiányzik, és ami legrosszabb, nem engedi, hogy vele menjek. Félt. Így egész nap csak olvasgatok vagy a való világon jár az eszem. Még csak egy tévé sincs, hogy filmezhessek!! Ha nincs épp rossz kedvem az emlékek miatt, dögunalom az egész. Nem értem amúgy sem, milyen ember lenne képes vagy 10 órát harcolni minden nap? 
-Megjööötteem, Beellaaa!! 
-Szia! - csúsztam le a lépcső korlátján, bemutatva újdonsült trükkömet. 
-Te már megint mit csinálsz?? Nem volt elég a múltkori? 
Céloz arra, mikor az ablakból az ágyra ugrással vártam, de balul sült el, mert a lábam beleakadt az ágy támlájába és arcra estem. 
-Ahj, mondod te. Nem neked kell egész nap egyedül ülni a házban. Csak elfoglalom magam egy kicsit. De ha esetleg megtanítanál kardot forgatni és én is mehetnék harcolni..
-Már a múltkor megbeszéltük hogy túl veszélyes. 
-Hát jó, akkor legközelebb az erkélyről lógva várlak. 

Adam szemszöge:

   Nem gondoltam, hogy komolyan megcsinálja. Ez a lány megőrült. Másnap mikor közeledtem a házhoz, már az erkélyen állt. Elkezdett fölmászni a korlátra, a tetején megfordult és háttal ült nekem.
-Bella!! Nyomás lefelé! 
-Nem, hacsak el nem viszel edzeni - mondta, miközben beakasztotta a lábait.
-Majd beszélünk róla, csak hagyd abba!
Nem szólt semmit, csak folytatta.
-Kérlek, Bella! Ez veszélyes!! 
Elkezdtem futni felé, hogy legalább elkapjam, ha leesik.
-Gyere. Le. Azonnal. 
Elengedte a korlátot és integetett a kezével. Nem tudom vajon ez e a helyes döntés.
-Elmegyünk..
-Hangosabban!!
-Elmegyünk edzeni. És amikor úgy gondolom, elég ügyes leszel, elviszlek magammal harcolni is. Basszus, mássz le!
Na végre hogy, az isten szerelmére! Bementem a házba, lerúgtam a cipőm és mentem föl az emeletre ahol már vigyorogva ugrált. 
-Hülye - koppintottam a fejére egy kicsit.
-Naaa, nem vagyok az - durcázott.
-De az vagy. Most pedig készülődj. 
    Egy óra múlva kint voltunk a réten. A kezébe nyomtam egy könnyű és viszonylag rövid kardot.
-Csak szólok, hogy jártam vívni egy ideig, úgyhogy nem vagyok kezdő - dicsekedett. 
-Jó, akkor gyere és támadj meg!
-Miért? 
-Nem egyértelmű? Hogy megnézzem milyen jó vagy.
Egész ügyes volt tényleg, de azért még van mit tanulnia. És mivel gyakorlással sajátítja el az ember a képességeit, még másfél óráig folytattuk. A végén fáradtan terültünk el a földön. Felnéztem az égre, már egészen sötét volt.
-Huh.. ez jó volt - mosolyogtam rá.
-Aha, de nagyon elfáradtam. Mozdulni sem tudok - nyafogott. 
Közelebb kúsztam hozzá és az oldalamra fordultam, mire ő is felém fordult. 

Bella szemszöge:

   Ahogy feküdtünk egymással szemben, a Lacerta tükröződött a szemében. A türkizkék bolygó fénye tökéletesen illett a mélykék szemeihez. A szívem gyorsabban kezdett verni, már csak húsz centire lehetett az arcomtól. Legszívesebben megcsókoltam volna, de féltem attól, hogy mit gondolna rólam, úgyhogy helyette megfogtam a kezét. 
-Szép esténk van. Ilyenkor mindig melankolikus hangulatban vagyok. A családunk egy más bolygón van, de este, mikor följönnek a csillagok, úgy érzem, közelebb vagyok hozzájuk - mondta halkan, felnézve az égre. 
-Szeretem a csillagokat. Félek a sötétben, de a csillagok mindig világítanak mikor este kint vagy. 
-Félsz a sötétben? 
-Igen.. talán valami baj van vele?
-Nem, nincs.
Elengedte a kezem és megfogta a derekamat. A szemembe nézett és közelebb húzott magához. 
-Azt szeretném, hogy ha velem vagy, ne kelljen félned semmitől. Ha a csillagok eltűnnének, én akkor is melletted akarok lenni. Fontos vagy nekem. Meg akarlak védeni. 
-Adam..
-Hm? 
-Szeretlek!
Ahogy ez a szó elhagyta a számat, fülig elvörösödtem. Idegesen csuktam be a szemeimet, féltem attól, milyen lehet most Adam tekintete. Simogatni kezdte a hajam, közelebb hajolt és egy puszit nyomott az arcomra.
-Én is szeretlek téged! 

Sziasztok! :3 Elnézést a "kis" szünetért. Valahogy elment a kedvem az írástól, nem is volt kedvem folytatni, azonban 1-2 remek fanfic után úgy gondoltam, próbálom hozni a részeket. A suli miatt nem ígérek semmit, de pár rész hamarosan fölkerül majd! Köszönöm annak a kevés embernek is aki olvassa!