Nem Tudni

Útitárs

"And I'll run for miles just to get a taste" - Rihanna

Az hagyján, hogy a tér hatalmas volt, de hogy mennyi ember volt ott! Én még sosem voltam koncerten, anyukám sosem engedett el semmire. Nem tettem le az asztalra semmit. Meg ilyenek.
- Ez szuper! - pusziltam meg Tate arcát, amibe még én is belepirultam - életem legjobb estéje. Köszönöm.
- Nincs mit kölyök - veregette meg a fejem, mire csúnyán néztem rá - Mase - javítottam magát, mire bólintottam, és jegyeinket odaadva bementünk a kapun.

Első dolgom volt, hogy vettem egy TOAD-s kulcstartót, amiért Tate hülyének nézett, de nem érdekelt, túl boldog voltam.
Lassan elindultunk a színpad fele, de ez még így is felért a legnehezebb dologgal, amit valaha csináltam, hisz a körülményekhez képest későn jöttünk, és senkinek nem tetszett, hogy turakszunk.
- Elnézést, bocsánat, elnézést, elnézést, bocsánat - mondogattuk, de nem hinném, hogy bárkit is meghatottunk volna vele.
- Hát itt vagyunk. Ketten a világ ellen - kacsintott rám Tate, és összeütöttük a tenyerünket.
- Mit csinálsz, te bunkó - esett be közénk egy szőkeség. Kezét lóbálta az illető felé, míg mi furcsán összenéztünk.
- Jajj, bocsi, hogy így ideestem - fogta meg a vállunkat a lány, de mi még mindig szótlanul csodálkoztunk.
- Semmi baj. Nézd a jó oldalát, legalább elöl vagy - mosolyogtam végül rá.
- Amúgy Virginia vagyok. Patel - nyújtotta a kezét.
- Mase. Queen. Vagy kölyök - néztem sokatmondóan Tate-re, mire védekezően feltette a kezét.
- Na és te? - bökött Tate homlokára Virginia.
- Tate Mason - bökött ugyanolyan szellemesen a lány homlokára.
- Kösz - hessegette el a kezét - na, és ti... - mutogatott ránk. Amikor leesett, hevesen tiltakoztam.
- Nem! Csak két napja találkoztunk! Én gyűlölöm a helyet, ahonnan jövök, ő pedig titokzatoskodik - vontam meg a vállam - na, és neked mi a sztorid?
- Semmi. Leginkább. Teljesen egyedül vagyok itt. A nagyszüleim kitagadtak, mert egyik éjjel kiszöktem a pasimhoz - flegmáskodott - frankó, mi? Mintha ez lenne a világ legnagyobb bűne. De amúgy is mehetnek a fenébe. 10 órára rá dobott a gyerek valami egyetemistáért - vonta meg a vállát, mintha nem is érdekelné, de én láttam a szomorúságot a szemében.
- Vagyis szabad vagyok - kacsingatott Tate-re, mire felment bennem a pumpa. De Tate nem úgy tűnt, mint aki túlságosan bezsongott a hírre.

20 perc múlva elkezdődött a koncert. Virginia végül velünk maradt, amit amúgy nem bántam. Amikor nem nyomul Tate-re, kifejezetten bírom. A koncertről éjfélkor értünk haza. Vir (mert rámszólt, hogy a Virginia túl hosszú) nem tudott mit csinálni, nincs otthona, úgyhogy velünk tartott.

- Keljetek fel némberek - csattpgott reggel Tate. Kedves megszólítás.
- Mi van már? - nyújtózkodtam.
- Ez lesz itt az utolsó esténk. Ugy döntöttem, lesz egy szokásunk. Este bebaszunk, és csinálunk valami olyat, amitől a hely emlékezni fog ránk.
- Nem lehet a bebaszás nélkül? - nyögtem.
- A magad nevében beszélj - kacsintott, ami azt hiszem, a szokásává vált.
- Na és ma mit fogunk csinálni? Mármint ezen kívül? - kérdezte Vir.
- Elmegyünk a legközelebbi elektronikai boltba - nézett rám Tate, mire bólintottam.

Fél óra múlva kiléptünk egy közeli szupermárket fotocellás ajtaján, Tate gyerekesen tapizva az új szerzeményét, mi lányok meg a szemünket forgatva.
- És mégis mit kezdesz te azzal? - kérdeztem.
- Lekapom a fontos pillanatokat - ugrott mellém, és már kattintott is. 5 másodperc múlva már a kezében volt a polaroid kép, és lelkesen tartotta a fény felé, amígy teljesen ki nem jött a kép.
- Tessék köly...Mase - nyújtotta nekem - hogy mindig emlékezz rám - nyomott egy puszit a homlokomra, és láttam, hogy Vir kacsint egyet mögötte. Erre elmosolyodtam magam.
- Jó, hogy itt vagytok velem! - öleltem meg mindkettejüket, és hirtelen egy hosszú jövővel ígérkező barátság jött létre hármunk között. Hivatalosan is.

A nap során körbejártuk a várost, és milliónyi képet csináltunk. Mindegyiket, amit kaptam, elraktam a pulcsim hatalmas zsebébe, végig Tommyra gondolva.

- Itt várjatok - mutatott végül este egy bolt elé Tate.
- És most piát vesz hamis igazolvánnyal - jósoltam meg előre.
- Bejön, ugye? - tért Vir a lényegre.
- Azt hiszem - csuktam be a szemem.
- Nyugi. Nem láttam még srácok, aki jobban kötődik egy lányhoz - mondta közönbösen, mire felvontam a szemöldököm - jó emberismerő vagyok - vonta meg a vállát, és Tate már ki is jött.
- Na, valaki? - mutatta fel a whiskyt, amit szerzett.
- Nem, kösz - mondtuk egyszerre, mire lebigyeszterre a száját.
- Hát, akkor sajnos egyedül kell meginnom - vigyorodott el.
- De kérlek, ne egyszerre - kértem, mire bólintott.
- Bízhatsz bennem - simogatta meg a fejem, amitől kicsit megborzongtam.

Elmentünk abba a parkba, ahol első nap is voltunk.
- Mondjátok el életetek legszebb pillanatát! - ajánlotta fel Vir.
- Kezdem én - jelentkezett becsiccsentve Tate.
- Halljuk - tartottam meg tenyeremmel az államat.
- Na ezt figyeljétek. A legjobb pillanatom az volt, amikor apukám megtanított biciklizni. Mindig pótkerekekkel mentem. A seprűnyelet fogta eleinte, de amikor nem figyeltem, elengedte. Azt hitte, akkor majd biztosan fogok menni. De éreztem, amikor elengedte. Meg akartam neki mutatni, hogy egyedül is meg. 10 méter után eldőltem, de csak nevettünk. Utána eleredt az eső, és anyukám csinált limonádét meg epres palacsintát - hajtotta le a fejét, és biztos voltam benne, hogy most megpróbálja elfojtani a könnyeit.
Tartottunk egy perc néma csöndet az emlék tiszteletére.

Sia - Free me

- Én jövök - szólalt meg végül - anyukám megcsalta apukámat. Én nagyon szeretem őt, mindig is hozzá kötődtem jobban, ezért nem tudtam rá eléggé haragudni. 12 éves koromban lett a tesztje HIV+ - itt elcsuklott a hangja, én pedig lesütöttem a szemem - az utolsó hónapjában elment az egész család a kórházba. Még apukám is. Egyesek azt mondják, jó a hangom - mosolygott szomorúan - elénekeltem neki a Free me-t. Nekem az volt a legszebb pillanat az életemben. A legszebb búcsú volt, amit anya kaphatott - sírta el magát, mire mindketten megöleltük - apukám 2 évre rá halt meg - tette hozzá, és lehet hogy tévedek, de mintha levesebb szomorúsággal.
- Semmi baj! Köszönjük, hogy elmondtad - simogattam a hátát, míg végül abbamaradt a hüppögés.
- Most mondd te! - nézett rám Tate.
- Nekem nem voltak ilyen szép pillanatok az életemben. Az öcsémen és Billy-n kívül mindenki cserbenhagyott - vontam meg a vállam szomorúan.
- Mesélj akkor róluk - mosolygott Vir.
- Rendben. Az öcsém Tommy, és 10 éves. Van egy betegsége. Nem egészen értem. De nem beszél. Soha. Aznap, amikor utoljára láttam a házamat, utánam szólt. Azt mondta, ne menjek el - álltam meg - életem legnehezebb döntése volt, de tudtam, hogy így mindenkinek jobb lesz. Őt nagyon szeretem. És azt hiszem, ő is engem - mosolyogtam, aztán hirtelen elkomorodtam - most én hagytam cserben.
- Na és Billy? - mentette a helyetet Tate, bár láttam rajta, hogy neki sincs jó kedve.
- Billy a buszsofőr. Nagyon tündéri. Azt hiszem az 50-es éveiben járhat. Neki mondtam el először (és utoljára) a gondolataimat. Úgy éreztem, ő mindig nyitott rám, és jó hallgatóság. Sokszor együtt szidtuk a világot. Nem tudtam elköszönni tőle - biggyesztettem le a számat.
- Légyszi gyerekek ígérjük meg, hogy vigyázunk egymásra, és sosem hagyjuk cserben a másikat! - fogta meg mindkettőnk kezét Vir.
- Megígérem - szorítottam meg a kezét.
- Én is - tett Tate ugyanúgy, aztán nem kellett sok, mind a hárman a magasba lendítettük a kezünket, és elkiáltottuk magunkat....

To be continued
Folytatás következik