067 Még elkaptam tőle a náthát, aztán meghalt.
A kisszobában ültem anyukám mellett, aki az ágyba süppedve az utolsó perceit élte. Elgyengülten feküdt a paplanok között és alig lehetett megkülönböztetni a takaró fehér színét az arcáéval.
Köhögött volna, de már nem volt ereje rá.
Borzalmas volt ránézni. A nő aki megszült, felnevelt, óvott és szeretett, ott feküdt félholtan előtted.
Igaz, nem volt tökéletes ő sem. Ő is ember volt, nem Isten. De akkor nem érdekeltek a hibái, csak azt akartam, hogy legyen jól.
-Kislányom. Kérlek... hadd haljak meg...- suttogta a halknál is halkabbban.
Talán a legrosszabb érzésekhez lehetne sorolni azt, amikor a saját anyukád azt mondja neked, hogy hadd haljon meg.
De megértettem.
Már több mint 2 hónapja küzdött a náthával. Igen, egy ilyen ártalmatlan betegséggel. De ha nem kezelik, akkor felülfertőződhet és nagyon komoly lehet majd megölheti az embert. Ezesetben ez történt.
-Lányom, érzem... érze...- akkor egy köhögés roham tört rá én pedig nem csináltam semmit. A könnyeim az arcomon folytak le és valamely cseppek belecsorogtak a számba.
Nem csináltam semmit.
Nem csináltam semmit.
Nem csináltam semmit.
Talán kellett volna, de mit tudtam volna? Én nem voltam Jézus, hogy egy érintéssel meggyógyítsam. Sajnos nem voltam Jézus.
Aztán elcsendesedett és kilehelte az utolsó levegőjét. Halálos csend telepedett a szobára.
ოოო
A temetésre 2 héttel később került sor. Csak a szűk rokoni kört hívtam meg, alig voltunk néhányan.
Aznap minden második percben töröltem az orrom. Nem azért mert sírtam. Hanem mert elkaptam a náthát.
De az én betegségem pár nap alatt elmúlt mégis szerettem volna, hogy ne gyógyuljak meg.
Hiszen az volt az utolsó dolog, amit anyutól kaptam.
