Az ismeretlenbe

2. fejezet

Will mellett én is beléptem a szobámba, kíváncsian körbenézve, mi lephette meg annyira. A fiú szótlanul állt az ajtóban, tekintetét a szoba egyik távolabbi sarkában elhelyezett röpdére függesztve, amelyben a nagy sándorpapagájom rebegtette szárnyait és fütyörészett kedélyesen.

- Az... az egy madár? - mutatott Will remegő ujjal a papagájra.

- Igen, olyasmi. Csak nem félsz tőlük? - kérdeztem, és próbáltam leplezni kárörvendő vigyoromat, ami valljuk be, nem ment valami jól.

- Nem, dehogy... csak nem szeretem a madarakat. Inkább nézzük meg a ház többi részét, jó? - próbált menekülni és elsurranni mellettem, de elálltam az útját, és a kalitka felé kezdtem lépkedni, ezzel kényszerítve Will-t, hogy arrafelé hátráljon. Mikor odaértünk mellé, ünnepélyesen felemeltem a jobb kezemet.

- Will, hadd mutassam be életem szerelmét, legjobb barátomat és leghűbb társamat, Abu-t. Abu, ő itt Will. - mutattam Will-re, majd a kalitka ajtajához emeltem a kezem, hogy kiengedjem a kalitkában füttyögető papagájt.

- Hé, mit csinálsz? - kapta el Will a csuklómat. 

- Kiengedem. 

- Miért? 

- Mert ma még nem volt kint. 

- De miért pont most kell? 

- Hogy megismerhesd.

- De én nem akarom! 

- Ó. Oké. - engedtem le elkeseredve a karomat, majd lehuppantam az ágyamra. 

- Nos, szerintem halaszthatjuk máskorra is a ház felfedezését. Főleg ha a többi helyiségben is vannak madarak. Szóval, mesélj magadról. - ült le mellém Will, kezében a jegyzetfüzetével és a tollával.

- Mégis mit? - nevettem fel. - Nincs bennem semmi érdekes. 

- Az lehet. De valamit akkor is írnom kell. - bólintott szomorúan Will, mire felé kaptam a fejem. 

- Hogy mondhatsz ilyet? Ilyenkor azt szokás mondani, hogy "nem, igenis érdekes vagy", vagy éppenséggel "de igen, érdekes vagy, pont ezért választottalak". - fakadtam ki megmagyarázhatatlan okokból. 

- Ó. - nyögte Will.

- Ó? - néztem rá hitetlenkedve.

- Ja. 

Felsóhajtottam, mire Will rám pillantott.

- Akkor én kérdezek. - jelentette ki egy csöppnyi kérdő hangsúlyt adva a hangjának, majd mikor bólintottam, folytatta. - Nos? Hogy hívnak? - tette fel komoly arccal a kérdést, tollát szájához emelve.

- Will... 

- Igen? 

- Tudod, hogy hogy hívnak. 

- Igaz, bocsi. Akkor... mivel töltöd a nyáron a mindennapjaidat? 

- Ugyanazzal, mint mindenki más. Facebook, olvasok, játszok Abuval, néha strandra megyek, eszek, alszok, és egyebek. Tudod, mindennapos tevékenységek. 

- Öhm... Allie... Ugye tudod, hogy másnak nem mindennapos tevékenység az olvasás? - nézett rám úgy, mintha egy elmebeteghez beszélne.

- Igen, tudom. De neked nem ártana. - vágtam hozzá csípőből egy nem is olyan burkolt sértést.

- Oké, és miket szoktál olvasni? - kérdezett Will tovább, mintha meg sem hallotta volna az előző mondatomat. 

- Könyveket, Will. Könyveket. 

- Milyen műfajt? 

- Mindent. - vágtam rá gondolkodás nélkül, majd hozzátettem: - de legfőképp ifjúsági regényeket, meg bűnügyi...

- Unalmas vagy. - vágott a mondatom közepébe Will.

- Mi? - kaptam felé a fejem.

- Unalmas vagy. - ismételte meg ugyanolyan szenvtelenül és ridegen, mint előtte.

- Már bocs, de te választottál a megfigyelés alanyául a projektedre, én nem...

- Kalandra van szükséged. - szakított meg ismét. 

- Mi? Milyen kalandra?

- Bármire. Gyere. - mondta, és minden magyarázat nélkül megragadta a karomat, felrángatott és kivonszolt a folyosón át az előtérbe, onnan a kapuig, majd az is becsukta mögöttünk. Kint álltunk az utcán a tűző napon, előttünk autók százai suhantak el az úton, minden izzadt és fülledt volt körülöttünk, mi pedig a kapu előtt álltunk, Will még mindig fogta a karomat, kíváncsian forgatta a fejét. 

- Nos, hova menjünk? - kérdezte kedélyesen.

- Hogyhogy hova menjünk? 

- Úgy látszik, a fülészetre. Jézusom, neked mindent kétszer kell elmondani? 

- Nem, csak... - most sem adott alkalmat befejezni a mondandómat, mert hirtelen megindult, a karomnál fogva magával rángatva engem is.