Az ismeretlenbe

5. fejezet

Will mögöttem sietett végig a lakáson, míg én Abut követtem. Ki a folyosóra, előszoba, fel a fából faragott, lakkozott lépcsőn, aztán ott jobbra az emeleti folyosóra, és sehova tovább, mert az egyik gerendából kilátszó részen ott ült Abu ártatlan képet vágva, természetesen szokásához híven vidáman fütyörészve.

- Hál' istennek, hogy semmi bajod. - fújtam ki a levegőt, addig észre sem véve, hogy visszafojtottam a lélegzetemet. Kinyújtottam a karomat Abu felé, aki néhány szárnycsapással leszállt rá, majd magamhoz húzva gyengéd puszit nyomtam a csőrére.

- Szegény madár... - motyogta Will mögöttem, mire megperdültem, és fenyegetőn néztem rá.

- Mit mondtál? - kérdeztem.

- Semmit. Miért, hallottál valamit? - kérdezett vissza Will ártatlanságot színlelve. Elnézett mellettem, a folyosóról nyíló két ajtó felé. - Itt is szobák vannak?

Bólintottam, mire Will kérdés nélkül elindult abba az irányba, én pedig kelletlenül követtem. Rátette az egyik kezét a jobb oldalra nyíló ajtó kilincsére, majd határozottan benyitott, belépett. Kénytelen voltam követni.

Amint megtalálta a sötétben a villanykapcsolót, felkattintotta, majd körbenézett a kicsi szobában. 

- Itt ki lakik? 

- A bátyámé volt. - mondtam, miután mögötte én is beléptem.

- Volt? - nézett rám fél szemmel, majd megint a szobát kezdte vizsgálni.

- Elköltözött.

- Mennyi idős? - kérdezte Will már a szoba közepén állva.

- Huszonöt.

- Nem is meséltél róla. - nézett hátra a válla fölött, de egy pillanat múlva vissza is fordult, hogy tovább nézelődhessen. A halványkék falon egy feketére festett háromszintes polc állt, rajta néhány régi könyvvel és filmmel, amiket a bátyám nem vitt magával a költözésnél. 

- Nem kérdezted. - vontam vállat.

- Hogy hívják? 

- Nate. 

- Hm... - morgott, míg a falon függő vízfestményeket nézte. Főként tájképek voltak, de akadtak állatokat és különböző misztikus lényeket ábrázolók is. Tündérek, sárkányok, manók...

- Tudod, mindig is érdekelték a misztikus dolgok. - magyaráztam, de Will nem válaszolt, csak mosolyogva bólintott, szerintem nem is hallotta, amit mondtam. Leemelt egy könyvet a polcról, és homlokráncolva kezdte vizsgálni. 

- Zabhegyező? 

- Ismered? - néztem rá kérdőn, mire Will mosolyogva bólintott.

- Hallottam már róla. Te már olvastad?

- Igen. De neked nem ajánlanám. 

- Miért? - fordult felém sértetten.

- Mert neked túl komoly. 

- Számomra nem létezik túl komoly. Én igenis érett és komoly vagyok ahhoz, hogy elolvassak egy ilyen könyvet, és nem te...

- Will. - szakítottam félbe magyarázkodását, erre Will végre befejezte, tovább nézegette a polcon sorakozó könyveket.

- Ezeket miért nem vitte magával? - kérdezte rövid némaság után.

Vállat vontam, mellé léptem. 

- Fogalmam sincs. Talán nem találta olyan fontosnak, hogy az új életének is részei legyenek ezek a művek. 

- Allie.

Rápillantottam, de arcáról semmit sem tudtam leolvasni.

- Hm? 

- Ne fogalmazz ilyen bonyolultan. 

Felnevettem, de látva, hogy Will nem találja viccesnek, és komolyan gondolja, átfogalmaztam:

- Gondolom, ezek nem tartoznak a kedvencei közé. 

- Értem. - bólintott mosolyogva, majd megfordult. - Továbbmehetünk? - intett a kijárat felé, ami a folyosóra nyílt.

 - Persze. - Will ismét bólintott, elindult kifelé. Én is kiléptem mögötte, újra a folyosó kísérteties félhomályába kerültünk. 

- Itt is szoba van? - kérdezte a bal oldali ajtóhoz lépve, a keze már a kilincsen volt.

- Will, oda ne... - kezdtem volna, de már be is lépett, így kelletlenül követtem.

- Ez kié? - kérdezte félhangosan, miközben körbenézett a helyiségen. A szobában sötét volt, de Will feltalálta magát, rácsapott a villanykapcsolóra, így már világosban álltunk a barackszínűre mázolt szoba küszöbén.