Szűzoltó |befejezett|

🌹Huszonnégy🌹|Bryanna szemszöge|

(Ezt a részt nem is tudom kiknem nem ajánlom. Nem akarom lelőni a poént, de aki nem igazán kedveli a depressziós részeket, az ezt a részt ne olvassa el. A kövi részben Sandy elmond mindent ami itt történt, nem maradtok le semmiről❤ nos, aki itt maradt velem, annak jó olvasást kívánok!)

2 kulcs.
Az egyik nálam.
A másik valószínüleg még a dobozban a parkban.
Feltéve ha Sandy még nem találta meg.
Végigfutok a nagy táskámmal az erdőhöz vezető úton. Miután kiértem a városból kiabálni kezdek.
- Csessze meg mindenki! - ordítom ahogy csak bírom önfeledten...mosolyogva, szaladva.
- Vége az egésznek, vége!
- Basszátok meg magatokat! - nevetek fel.
- Dögöljön ki a véretek is!
Majdnem elesek, de magtartom az egyensúlyom.
- A szárnyasbetéttől ne érezzétek magatokat angyalnak, kurvák!
- Meg fogok halni.
- DE MÉG ÉLEK! - kiáltom a levegőbe.
Lihegve térek le az utról. Tudom, hova megyek.
Még az üknagypapám amikor élt, építetett egy házat. Egy... egy szobás házat. Amikor meghalt az ott egyedül maradt az emlékeivel. Mára már kiloptak belőle mindent, üresen áll az erdő közepén. Anya bezáratta, a kulcsokat elrakta.
De megtaláltam.
Na, az lesz az a hely - gondoltam magamba.
Megláttam a távolból.
- Jövök már papa! - kiáltom, és a kalapom után kapok. Majdnem leesett a fejemről.
Sose voltam még ennyire boldog, felszabadult.
Végigszaladok egy füves területen és ott is van. Fából készült, kicsike. Van 2 ablaka és sok emléke.
Mindössze csak a szeretet tartotta össze. Amióta már nincs ott senkisem, azóta omladozni kezdett.
Lehajítom a táskámat az ajtaja elé. Tiszta pókhálós már kívülről is. Csupa por minden. A távolban verebek hangját hallom.
Előkeresem a kis méretű kulcsot.
- Adj erőt még ehez - suttogom. Elfordítom a kulcsot a zárban.
KATT.
Lélegzetet visszafolytva nyitom ki az ajtót. A dohos szag azonnal megcsap, könnyek gyűlnek össze a szememben.
- Istenem, papa. Mi lett ebből? Mi lett belőled?
Emlékszem a temetésére.
Ahogy ott feküdt a koporsójában.
Lerogyok a kőpadlóra.
Zokogok.
- Miért ilyen kegyetlen az élet? - körbemeredek. Egyetlenegy szoba. Semmi sincs benne. A követ vastag por borítja. A két ablakot is.
Köhögök a levegőben szállingózó portól.
Kimegyek, és beviszem a táskám. Kinyitom az ablakokat. Felnézek a plafonra, csak a lámpának a kihűlt helye van ott. Nem baj, hoztam gyertyákat!
Első dolgom az volt, hogy kiterítsem a szoba közepére a pokrócom. Rátettem a szélére a gyertyákat majd meggyújtottam. Leszarom, hogy világos van.
Kipakolok.
Kiveszem a szendvicset, amit az útra tettem el. A parfümjeim. A naplóm. Kezembe akad az egyik nyakláncom, amit aputól kaptam. Idegesen kihajítom az ajtón. A parfümmel befújom a helyiséget, amit mostmár vanilia illat áraszt el.
Aztán megtalálom a nyugtatót. Meg a pengét.
Csak meredek rájuk.
Xanax.
És hegyezőről lecsavart penge.
- Nagy erőtök van - motyogom - de még várjatok egy kicsit - félreteszem őket.
A halálomat előre megterveztem.
Minden részletét:
Az ajtó zárva lesz.
A fal tele lesz firkálva, olyan dolgokkal amik eszembe jutnak. Ezek amolyan üzenetek.
Gyertyákat gyújtok. Pipa.
Leveszem a kódot a telefonomról, ugyanis van pár dolog benne... ami megmagyaráz dolgokat.
A búcsúlevelem pedig a telefonom mellett lesz.
Az... abba leírtam sok dolgot, okot. Majd megértik.
Úgy teszek mintha nem tudnám mit csinálok. Pedig öngyilkosságra készültem. Tudtam hogy utánna össze fogom törni anyám. Fájt ez is. Kurvára.
Kibaszottul.
De már csak az nyugtatott hogy nekem jobb lesz. Végre valami jó lesz nekem.
Végre nekem is jut a jóból.
Az öngyilkosság nem bűn.
Megoldás.
Megoldás olyan dolgokra, amiktől nem lehet megszabadulni.
Gyógyszer a fájdalmalra.
Nyugalom.
Békét ad.
Kijuttat.
Megment.
Elfeledted.
Felemészt.
Segít.
És hogy mi van a halál után?
Nos, fogalmam sincs. De remélem nem születek újra. Ebbe az igazságtalan, borzalmas, rákos világba.
Elkezdem a kis előkészülődést.
Megragadom a zsírkrétát amit a táskámba tettem, és elkezdek a falra írni.
- Hozz reánk nyugalmat, s adj erőt nekik a túlvilágra! - dúdolom az egyik temetős pap szöveget, miközben írni kezdek - Nyújtsd felénk kezed, mutasd az utat a túlvilágra! - nekem senki sem mondhatja a Szent Szövegét utolsó napomon. Ígyhát most magamnak szövegelek. Istenhez fohászkodok hogy segítsen - Ne adj nekem fájdalmas halált! Irgalmazz.
- Ámen.
Végigmegyek mind a négy falon. A plafont kihagyom. Rajzolok egy nagy kört a szoba kövére, a közepébe. A körbe egy keresztet.
Becsukom kulccsal az ajtót belülről. A gyertyákat hagyom, hagy égjenek.
- Köszönök mindent!
Lecseszem a telefonomról a kódot a belépéshez. Leülök a kör közepébe amit rajzoltam. Megnyitom a messengert, hagy lássa majd aki ram talál miket irogattak nekem, a gerinctelenek. Minek neveztek. :)
A búcsúlevelem gondosan összehajtogatom és becsúsztatom a telefon alá.
Kezdhetjük.
- Köszönöm, hogy ezt az életet kaptam, Istenem. Most eldobom magamtól, pedig tudom hogy vannak nálam rosszabb sorsúak is. Pl akik afrikában éheznek. Nagyon sajnálom, az én hibám minden.
Megfogom a pengét azzal akarok végezni magammal.
Remegve ráhelyezem a csuklómra vízszintesen.
Már akkor éreztem hogy nem merem rányomni. Csak karcolgattam a karom.
- Hol a Xanax? - kérdezem idegesen.
Talán Isten úgy akarta hogy ne találjam meg.
Belerúrok a táskámba, és ott van!
Előveszem a vizem.
- Szeretlek titeket - suttogom a családomra gondolva.
Kinyitom a xanax dobozát, még mindig remegek.
Le fogom az összeset nyelni - gondolom.
Aztán csak egy marikkal veszek ki. Nem számoltam, de úgy sacckb lehetett vagy 15 db.
5 darabonként nyelem le.
Így háromszor kellett innom.
- Na, itt a vég.
- Ez már visszafordíthatatlan.
- Mostmár biztosan meghalok.
- Nincs visszaút.
- Nincs ráadás.
- Nem létezem többé.
Hanyatt vágom magam a kövön. Érzem hogy csúnyán beverem a fejem, de nem érdekel.
Ha valaki most jönne, meghánytatna és kimosná a gyomrom, akkor megmenthetne.
Oh...
- Hol lehetsz Sandy?
- Te szépfiú.
Valami ránehezedik a tüdőmre. Olyan mintha ráült volna valaki. Feszít.
- Ez fájdalommentes, nyugalom, Bryanna Bright.
- A mai nap, tökéletesen jó nap a halálra!
Nagyot nyelek.
Fáradok.
Úgyérzem fáradt vagyok.
El sem búcsúztam senkitőlsem - jut eszembe.
Egy darabig azon agyalok, hogy visszamegyek így, benyugtatózva. Lehet összeesnék az úton.
Meddig tart míg leáll minden szervem?
Meleg van.
Egy emberi test 2 óra alatt hűl ki.
Meleg a karom.
Az enyémnek több kellessz...
Már nehezen veszek levegőt.
Leallítja a tüdőm?
De az borzalmasan fájni fog, ha megfulladok.
- NEM AKAROK FÁJDALMASAN MEGHALNI!
- NEM AKAROK SZENVEDNI, CSESSZE MEG!
Ütögetni kezdem a mellkasom.
- Kérlek, ne...KÉRLEK.
Zokogok.
Csak meg akarok szűnni.
Nem hiszem el...
Már levegőt se bírok venni - KÉRLEK, KÉRLEK CSAK ÁLLJON LE A SZÍVEM
Kapkodok a levegő után de egy csep se megy a tüdőmbe többé.
Pánikolok.
Remegek a földön levegő nélkül. Rángatózok.
Csíp, feszít, éget.
Nem jutok több oxigénhez.
Vége.
- Valaki... - hörgök. A hangom is megváltozott - segítsenh...
Hallom a szivverésem. Ő is küzd.
Nézem a mellkasom, ami már nem emelkedik fel-le. Már nem fog megmozdulni.
Majd a szivem is leáll.
Levegő után kapok, de leállt a tüdőm.
Az élet végjátéka megkezdődött.