Szűzoltó |befejezett|

🌷Kilenc🌷|Bryanna szemszöge|

(Kicsit hosszabb rész lett 😊😘)

Hogy képzelhettem azt hogy ezek után a barátom lesz Sandy? Szó szerint kidobott. Akkora idióta, naív kurva vagyok hogy azt nem hiszem el. Egy senki vagyok, semmilyennek érzem magam, senkit se érdeklek. Még a legnagyobb nyomorékot se! Őt aki amúgy aggódik mindenki miatt. Botlrzalmasan fáj már minden, Warren egyszerűen levegőnek néz, de már Sandy is utál. Erről csak én tehetek. Csak én. A szüleim is biztosan el fognak válni. Hirtelen rámtört a "mégis mi értelme így élni????" érzés de elhesegettem. Azért mert tudom mikre lennék képes ha rámjönne a hoppendáré.
Sandy utcájából kikanyarodva fentebb húztam magamon a bőrdzsekim, és dideregve néztem a távolba az utcán. A levegő kellemesen hideg volt, a tüdőmet teljesen megtöltötte és elmúlt a fejfájásom is. A könnyeimet letöröltem és felfelé pislogtam. Nem akarok sírni. Ez nem én vagyok. Én nem sírok, csak a gyengék sírnak. Én vezetem a ponponcsapatot, én kezdem el a suli koncerteket, én segédkezem osztályertekezleteken, én szervezkedem, én állítok össze csapatokat versenyekre... csak ez már mind a múlt.
Az utcánkba bekanyarodva besétálltam egy dohányboltba.
Idegesen kértem egy csomag Marlbolot és kifizettem. Az eladó próbált szemezni velem de rá se néztem. Kedvem lett volna hányni.
Sose cigiztem. Letelepedtem egy padra az utcán és felhúztam az államhoz a lábam és kibontottam a cigit.
- Borzalmas - motyogom magamba csak úgy.
Kiveszek egy szálat, aztán rájövök hogy nincs is nálam öngyújtó.
Bekapom a számba minden mindegy alapon, és szívni kezdem. A cigi íze megtölti a számat. Keserű, massza, élettelen.
A tavolba meredek és mosolygok, mert tudom, hogy már soha többé nem fogok őszintén úgy igazán mosolyogni. És ez megmosolyogtat. Talán műmosoly nem tudom, de érzem hogy erőltetem...
A fejemet a csillagokra szegezem. Mindenkinek lesz egy saját csillaga egyszer, ebben biztos vagyok. Keresem a nagymamám csillagját, azon gondolkozom, hogy vajon melyik lehet. A legfényesebb? A legnagyobb? A legkisebb? Nagyot nyelek, furcsa belegondolni hogy valamikor én is odafent fogok ragyogni.
Itt már nem ragyoghatok.
A telefonom szakítja meg a depressziómat. Ránézek a képernyőre:
Sandy.
A számba harapok már annyira hogy vérzik, érzem ahogy folyik a vér. Pislogás nélkül hallgatom végig a csengőhangom, Sandy pedig kitartóan nem akarta letenni. Mély levegőt veszek, és lehunyom a szemem, hogy ne kezdek el sírni. Akkor vegyük fel!
- Mit akarsz? - szólok bele rekedtes hangon. Oh nagyon hallatszik, hogy sírtam.
- Bazdmeg azthittem megölöd magad! - ordít bele. Eltartom a mobilt a fülemtől.
- Egyszer majd mind fent fogunk ragyogni - újra beveszem a meggyújtatlan cigit a számba.
- Nem értem.
- Semmi.
- Nem fent fogunk ragyogni, hanem lent fogunk porrá válni - magyarázza. Megrebben a szempillám.
- De a lelkünk majd ragyogni fog - mondom ki.
- A lelkünk örökké él.
- Velünk együtt hal meg - mosolyodom el kedvesen.
- Egyeseké, a reményteleneké talán igen - magyarázza - Na mindegy. Csak tudni akartam, hogy hogy vagy - kezd el búcsúzkodni de nem hagyom elmenni.
- Ne hagyj egyedül - suttogom kétségbeesetten. Csend támad a vonal végén, szerintem a szavakat keresi vagy elakadt.
- Csak azért kérdezem meg, hogy hol vagy, hogy véletlenül se bántsd magad... - kezdi de nem kell kétszer mondania lediktálom a címet.
- Hé, várj!
- Hm?
- Köszönöm... - teszem le a telefont.
Kiveszem a cigit a számból, és egy kukához sétálok, és kidobom az egész csomagot. Kihalászom a zsebeimből a feleslegem papirgalacsinokat is: Buenos papír, matek puskák. Akkor veszem észre a kövi hónapi bál meghívót. Jaj erre Warren hívott 3 héttel ezelőtt.
Nos, erre sincs szükségem, szétszaggatva kihajítom.
Az utcába egy piros BMW kanyarodik be, összehúzom a szemöldököm. Leáll a járda szélénél és rámdudál.
Ez vagy Sandy, vagy Dubaiból egy buzi.
Újra dudál. Sietve a kocsihoz megyek.
- Most akkor beszállsz vagy kint maradsz? - huzza le az ablakot Sandy.
- Bocs azt hittem egy szervkereskedő vagy - röhögök fel és beszállok a kocsiba. Megcsap a férfias, édes illata. Csak szívom és szívom, annyira hogy pár perc múlva már nem is érzem.
- Na, hova menjünk? - dobol a kormányon. Szép kocsija van. Kívül piros; belül bőrülés. Pohártató és ehhez hasonló felesleges dolgok.
- A partra?
Megvonja a vállát és beindítja a kocsit. Beáll a kínos csend, nem tudok mit kezdeni vele, ezért leemgedve hagyom az ablakot és hagyom hogy teljesen megcsapjon a befele áramló levegő. Sokat pislogok mert csípi a szemem. A hajamba teljesen beletúr a szél.
- Nézd, sajnálom, hogy bunkó voltam veled. Szar lehet most neked - töri meg a csendet.
- Az is.
- A suli miatt vagy összetörve? - kérdezi meg le se véve a szemét az útról.
- Amiatt is... - kinyitom a szám hogy oda is beáramuljon a levegő. Kutyának érzem magam.
- Szülő?
Felhúzom az ablakot.
Elhúzva a számat bólintok.
- Apa megcsalta anyát.
- Elváltak?
- Még nem.
- Hogy hogy?
- Rajta kaptam, de nem mondtuk még el anyunak - sütöm le a szemem. Valahogy érzem, hogy megutálta apámat. Őt ki nem utálná?
- Sajnálom... - pillant rám a szeme sarkából - juteszembe a part amúgy kurva messze van - túr bele a szőkésbarna hajába.
- Nem baj.
Érezni akarom a vizet az arcomon.
Látni akarom az óceánt.
Hallani akarom a sirályokat ahogy krákognak.
- Hát én kiviszlek de vissza nem hozlak.
- Mi? - kapom fel a fejem a bambulásból.
- Nyugi na - röhög fel.
- Nem vagy vicces - vigyorgok rá. Megvonja a vállát.
- Te sem.
Az arcát kezdem nézni. Meggyötört és egy két helyen lila Randy kezétől. A szempillái dúsak és a szemöldöke is.
- Miért mondtad hogy lefeküdtünk?
- Mert már elegem van abból, hogy azt mondják együtt vagyunk - puffogni kezd, tényleg nagyon ideges lehet miatta - Most is együtt vagyunk - motyogja az orra alatt.
- Az én hibám, én hisztiztem...
- Hagyjuk - vágja rá, mintha csak menekülni akarna tőlem. Hát. Jó.
Lehunyom a szemem, és próbálom kizárni a külvilágot magam körül. Nem akarok gondolni semmire és senkire, csak a kocsi zúgását hallom, meg ahogy a szél beleütközik a kocsiba. Elringat ez az egész. Fentebb húzom magamon a dzsekim, mire hallom hogy bekapcsolja a fűtést. Hálásan elmosolyodok, nem tudom hogy látja-e. Bekucorodom a lehúzott ablakhoz. Már csak annyira emlékszem, hogy rádöntöttem a fejem az ajtóra.

- Ühm Bryanna!
- Bryanna!
- Bry!
- Kelj már fel!
Sandy kimerülten rázogatja a vállam. Hirtelen azt hittem otthon vagyok, a meleg, puha, francia ágyamban, aztán szinte sokként ért hogy még a kocsiban.
Sandy kocsijában.
Pislogok és törölgetem a szemem.
- Miért keltessz fel, még ott se vagyunk! - pillantok ki az ablakon. Tulajdonképpen csak fákat látok, meg előttünk a hosszú kanyargós utat.
- Na, épp ezaz. Van egy rossz hírem...
- Micsoda??? - kapom fel a fejem. Felé furdolok és álmosan nézek rá.
- Nincs benzin.
A kijelentésétől rámtör a "hogy a picsába fogunk hazajutni?" érzés.
- Mi a faszért nem tankoltál? - oltom le.
- Nem volt benzinkút az úton. Meg azt hittem kibírja oda-vissza.
Nagy levegőt veszek. Most mi lesz???
- Haza kell mennem.
- Mennünk - javít ki unottan.
- Fel kéne hívnom anyát, de megölne... - suttogom. Nem akarom látni a lenéző pillantását. Hogy taknyos létemre miért kocsikázok hajnali 3-kor.
- Apád?
- Apával nem beszélek - dörzsölöm meg a karjaim. Sandy újra bekapcsolja a fűtést. Sötét van. Csak a kocsiban van lámpa, de az is nagyon halványan világít. Kicsit félek.
- Az én anyám alszik, tuti nem venné fel, ráadásul a telefonját mindig a konyhában tartja. Nem is hallaná, hogy hívom - gondolkozik a távolba merengve - Apám meg asszem dolgozik, de felhívom - előkapja a telefonját. Látom, hogy ő is fáradt.
Melegséggel tölt el, hogy kivitt volna a partra annak ellenére hogy amúgy a háta közepére kíván, és mindjárt bealszik.
- Szia apu - szól bele a telefonba - otthon vagy?
Az apja beszélni kezdd a telefonban. Érdekes, feszült hangja van.
- Oh, gondoltam hogy munkába - idegesen rámnéz - Hogy miért hívlak este? Nos, az a helyzet, hogy kijöttem egy haverommal kocsikázni a parthoz. De úgy a felénél leállt a kocsi mert nincs benzin - mondta ki nyugodtan.
Visszafordítottam a fejem az ablakhoz, amikor meghallottam ordítani az apját.
- Figyelj, majd otthon lecseszel - szakítja félbe - haza kéne jutnunk.
- Az én hibám - suttogom magam elé...
- Csak holnap tudsz értünk jönni? De holnap suliba kéne lennem, legalább kések 3 óráról - hallom hogy az apja megint kiabál vele: "leszarom, örülj hogy érted megyek. Otthon majd még elbeszélgetünk!"
Leteszi a telefont és a fejével rádől a kormányra. Felé pillantok.
- Sajnálom, ezt nem így terveztem az én hibám.
- Hagyjuk, Bryanna. Nem érdekel ki hibája. Dögfáradt vagyok - motyogja álmosan. Ásít egyet.
- Akkor aludj. Úgyse tudsz mást csinálni.
Megdönti az ülését, így olyan lesz mint egy nyugágy. Összekucorodik az ablak felé.
Hátra pillantok, a hátsó ülésekre. Jé, egy pokróc.
- Használhatom a pokrócot?
- Persze, csak mostmár fogdd be aludni akarok...
Hátra nyúlok érte, és magamra terítem. Újra lehunyom a szemem, Sandy szuszogására elszom el.