Right or Wrong

II. Fejezet

"Nincsenek véletlenek. Aki hisz a véletlenekben, ostoba. Az ostobaságért pedig kivétel nélkül nagy árat kell fizetni."
- Lakatos Levente

Másnap reggel csengetésre ébredtem. Ki volt az az okos, aki csengőt vett? Ja tényleg, hát a drága és felelősségteljes szüleim szereltették be. Azzal a céllal, hogy a vendégeket észrevegyem. Mintha annyi látogatóm lenne.

A csengőt rendíthetetlenül püfölték. Fáradtan felkeltem, a tegnapi ruhám volt rajtam. Még a cipőm se vettem le. Kocós fejjel vánszorogtam a kapuhoz. Kinyitottam, és megláttam a csengőt ütő Stiles-t, mögötte Lydiát, Scootot, Maliat, és Isaacet. Isaac egy zöld szemű fiú, az iskola lacrosse meccsein szokott játszani. Nyaka körül sötétkék sál tekeredett. Komolyan? Sál? Ilyen melegben? Úgy nézett ki, mint aki nagyon unalmasnak találja az életét és mindent a világon. Hirtelen egy barna hajú srác bukkant fel a semmiből. Nem túlzok. A semmiből. Szemem elkerekedett, de nem szólok, megadom nekik az esélyt, hogy bent elmagyarázzák.

-Szia!- köszöntött Stiles.- Bocs, hogy felkeltettünk. Meg kell beszélnünk pár dolgot.

-Oké. Gyertek be.-tessékeltem be őket. Nem tudom mit akarhatnak korán reggel. Bementünk és leültünk a szétfeküdt kanapéra és a melette levő fotelben foglaltam helyet. Vártam, hogy megszólaljanak, de senki nem kezdett bele a mondandójába. Szóval megkérdeztem:

-Ő ki? És miért jelent meg a semmiből? Nehogy bebeszéljétek, hogy hoppanálással közlekedtek és a Roxfortba jártatok!

-Miről beszél?- tette fel a kérdést zavarodott arccal Malia. Senki nem válaszolt neki, helyette Corey folytatta egy félmosollyal:

-Nem. Én is egy kiméra vagyok. Az egyetlen képességem, hogy bele tudok olvadni a környezetembe. Engem is a
Rettegés doktorai ruházták fel ezzel.

-A Rettegés micsodái?

-Majd később elmondom, most nem fontos.-tért ki a válasz elől Scott. Nem foglalkoztam vele, Isaachez fordultam:

-Te miért vagy itt?

-Hogy boldogítsalak titeket.-mosolygott rám pimaszul.- Meg kiváncsi voltam, mit csinált megint Theo. - Lekövetkeztettem, hogy ez a srác nem teljesen kóser. Kihívóan rámosolyogtam:

-Igazán? És elégedett vagy?

-Teljes mértékben.- kacsintott rám, mire felvontam fél szemöldököm. Stiles megunta a "szócsatánkat", ezért elkezdett magyarázni:

-Isaac is vérfarkas. Scott bétája, őt még Derek változtatta át. És én sem tudom mi haszna van, hogy itt tartozkodik. - Elmosolyodtam, Isaac felvont szemöldökkel nézett Stilesra. Asszem nem először játszódik le ez a párbeszéd köztük. De Lydia, unva a témát, közbeszól:

-Fiúk, erre nincs időnk!  Még mindig itt áll előttünk egy megfejtésre váró rejtély.-néz rám.

-Kösz.-motyogtam.

-El kell mennünk Deaton-höz, meg kell beszélnünk pár dolgot. Most.- Most? De hiszen itt vagyok kócos fejjel a tegnapi ruhámban.

-De én nekem át kell öltöznöm, megfésülni a hajam...-soroltam, de Lydia közbevágott:

-Akkor megvár valaki és jöttök utánunk.-válaszolta. Egyáltalán ki akarna itt maradni egy kiszámíthatatlan kimérával? A válasz erre nagyon egyszerű: senki vagy egy öngyilkos hajlamú őrült.

-Majd én.-szólalt meg Isaac. Szóval az utóbbi nyert. - Megvárom amíg kész lesz és odamotorozunk. Addig alszok, nem bírom ezt a rohamtempót.

-Nagyszerű. Menjünk!-adta ki a parancsot Scott. Mindenki elköszönt, és elhajtottak egy kék Jeeppel. A házban hálásan néztem Isaacre:

-Köszi, hogy itt maradtál.

-Szívesen, máskor is.-kacsintott rám.

-Érezd otthon magad.-mondtam. De láttam, hogy már megvan. A dohányzóasztalra rakta a lábát és bekapcsolta a TV-t.

Felmentem a fürdőszobába, megfürödtem, kifésültem a  hajam és felvettem egy fekete farmert, egy sötétkék topot és egy bőr dzsekit. Felkaptam a Conversem és belenéztem az egész alakos tükrömbe. Jó lesz. Azzal lefutottam a lépcsőn. Isaac a csatornák között váltogatott. Felnézett és elkeredett a szeme. Tetőtől talpig végigmért majd elmosolyodott:

-Wow. Már azt hittem, mindig úgy fogsz kinézni, mint mielőtt felmentél.

-Kösz.- mondtam szarkasztikusan. -Te se vagy egy szőke herceg fehér lovon.

-Csak az tart vissza ettől, hogy fehér ló nem létezik, csak szürke.-feleli önelégült vigyorral. Nem hiszem el! Már ő is ezt dumálja! Régi barátnőm is azzal etetett, hogy fehér ló nincs! De én hiszek benne, hogy a fehér ló fehér és nem szürke! Nem érdekel, hogy mit mond mindenki, azok a lovak fehérek!

-Te mindig ennyire biztos vagy önmagadban?

-Aha.- kikapcsolja a TV-t és elindulunk a motorjához. Kint meglátom a motort: egy kurva jó fekete Kawasaki Ninja.

-Hu! Ez igen.-símitottam végig a kormányon.

-Apám cuccaiból vettem.-mondja vigyorogva.

-Miért? Mi történt vele?- kérdezem hitetlenkedve. Nálunk nem az a szokás, hogy eladom apa cuccait és veszek rajta ilyen drága motort. Legalábbis nem ilyen feltűnően.

-Megölte egy kanima. Egy gyíkszerű lény.- mondja unottan.

-Sajnálom.- mondom együttérzően.

-Nem, semmi. Ideje volt már.-válaszolt. Meglepetésemben köpni, nyelni nem tudtam.-Fél gyerekkorom egy mélyhűtőbe zárva töltöttem. -Mostmár értem miért utálja az apját.

-Az durva.-mondtam. Láttam, hogy ő nem az az ember aki sajnálatra vár. Túllépett a történteken, és már nem érdekli a múlt. Új életet kezdett, immár szabadon. Gondolatmenetemet Isaac zavarta meg:

-A többiek már várnak. Ülj mögém és kapaszkodj! - adta ki a parancsot. Felmászott a motorra, én mögé ültem és átkaroltam a derekát. Kényelmetlenül éreztem magam, túl közel ültem hozzá. Nem tudtam ezen agyalni, mert már száguldottunk is az úton és arra kellett figyelnem, hogy ne essek le és haljak szörnyet. A külvárosnál voltunk, a jobb oldalon már az erdő fái magasodtak. Isaac hirtelen lefékezett, de már túl késő volt kitérni a hozzánk csapodó test elől. A motor felborult, Isaac-kel a földhöz csapódtunk. Aztán elvesztettem az eszméletem.