Rabok az esőben

3* Rosszabb már úgysem lehet

Csak a nagy feketeség. Az előttem elterülő sötétség valamiért leírhatatlan biztonságérzetet nyújt. Túl nagy a csend. Csak a fejem elképesztő lüktetését hallom. Jobban fülelek. Távolról halk lépteket hallok közeledni. Valaki közeledik felém. Már a heves szívverésem is hallom. Megpróbálom megszűntetni a sötétséget a szemem kinyitásával. Egy lány áll a... az ágy mellett amin fekszem. Mit keresek egy ágyban? Nekem nem órán kéne lennem? A szívem zakatol a pániktól. Körbenézek és szembeszúr a vakító fény ami az ablakon át töri meg a fehér szoba falait. Pislogok párat majd megdörzsölöm a szemem de a kezem akadályozza egy hosszú cső ami a csuklómhoz van erősítve. Miért van ez itt? A szívem a torkomban vergődik. Jobban végignézek magamon. Fehér hálóing van rajtam. Végigtapogatok magamon, a mellkasomhoz is műszerek vannak erősítve, pont mint a... pont mint a kórházakban. Mi történt? Hogy a büdös francba kerültem ide? A szívem nem bírja az iramot. Valami hangosan csipog.
-Nővér, kérem segítsen! Gyorsan!
-Ne aggódjon, már is jövök.
Ez a nővér vagy kicsoda megfogta a fejem majd lenyomott a torkomon egy gyógyszert. A szívverésem lassul, már majdnem visszaállt a megszokott ütembe. Lassan tudatosul bennem a felismerés.
-Köszönöm, már jól vagyok.- Majd felkelek az ágyból.
-Még nem lenne szab...-kezdi a nővér. -Nem. Tényleg jól vagyok.
Lassan sétálok az ajtóra felfüggesztett tükörhöz. A látvány ami fogad nem lep meg. Kék és zöld árnyalatokkal cifrázott arc, hatalmas daganatokkal. Mindenre emlékezve jelentem ki a rideg valót.
-Laposra vertek...
-Nicolai én,- Kezdi Lara, de félbeszakítom.
-Nem kell sajnálni. A sajnálattal nem lesz jobb. És még van egy kis önbecsülésem amit szeretnék megtartani. Jól tudom, hogy mi történt, erről nem te tehetsz. Én vagyok balfasz, ez ilyen egyszerű.
-De ha ott lettem volna,-tör ki a sírástól.
-De nem voltál ott. És mint már mondtam, ez nem a te hibád. De ha ott is vagy, nem hagyom, hogy egy lány védjen meg. Továbbá nem szükséges belekeveredned. Erről ennyit. Nővér, mikor mehetek haza?- tettem fel az életbevágóan fontos kérdést.
-A sérülései nem súlyosak, viszont a bal karja eltört. Jelenleg gipszelésre vár. Minimum három napot bent kell maradnia, miután stabilizálódik az állapota, ezután már otthoni ápolással és rendszeres gyógyszeres kezeléssekkek fel tud épülni. Viszont...-itt félbeszakította a mondatot.
-Viszont?-kérdeztem rá minden kertelés nélkül. Rosszabb már úgy sem lehet.
-Van vissza még egy fontos vizsgálat. Ha a vizsgálat eredményeit tekintve szükség lesz további kezelésekre, akkor még elég sokszor fogunk találkozni, ugyanis nemcsak fizikai sérüléseket és ájulást diagnosztizáltak, hanem szívinfarktust is.- Adta meg a nő a részletes választ. Most megint megállt az idő. Ez nem... nem lehet igaz, ez tévedés! Ez egy kibaszott tévedés! Kurvára nincs semmi baja a szívemnek, kurvára nincs semmi baja! Semmi, semmi, semmi! Én jól vagyok... jól vagyok. Már megint csipog az a szar... olyan idegesítő. Tompulnak az érzékeim. Már nem hallok semmit. Jobb is így, inkább rádőlök az ágyra. Már megint a sötétség, de ez most másabb. Ebben a sötétségben már nincs nyugalom. Mert átvette a helyét a félelem és a gyűlölet.