Örökre, egymásé-Chanbaek [Hun]

Epilógus

Byun Baekhyun szemszöge

- Először is szeretnénk bocsánatot kérni, amiért így vitettük le Chanyeolt.

- Mi van? - fordultam felé, hál' isten nem volt ott a mikrofon, mert még mindig fel volt hajtva. Mi az, hogy levitették?!

- Baekhyun érdekében tettük. - He? Összeesküdtek ellenem? Mit tudnak, amit én nem? Végig néztem a tagokon és mindenki mosolygott. - Chanyeolnak semmi baja. Jól van és szeretném átadni neki a szót. - Ekkor kiszúrtam valakiket a tömegben. Kris és Tao. A nagyobbik boldogan ölelte hátulról a kisebbet és amint észre vették, hogy őket nézem felemelték a kezüket, amiken a gyűrűik voltak. Mi van? Elvesztettem a fonalat. A mellettem lévők megfordítottak és abban a pillanatban elsötétült minden, csak egy reflektor világított. Az is jó messzire. Chanyeol. Beszéde közben végig a szemeimbe nézett és csak lassú léptekkel közeledett felénk.

- Mint mindenki tudja nehéz időszakon mentél keresztül. Ez engem ráébresztett egy nagyon fontos dologra. Arra, hogy nem akarlak elveszíteni. Magam mellet akarlak. Ez most lehet, hogy tárgyilagosan és birtoklóan hangzott, de nem annak szántam. Azt akarom, hogy tudd, tiszta szívemből szeretlek, és nem hagynálak el. És legfőképpen soha, de soha nem lépnék félre. Nem tudnám megtenni. Te vagy az egyetlen, ami miatt mindig vidáman ébredek. Szeretem, mikor sokáig alszol, mert akkor végig csodálhatom alvó lényed. Szeretem, mikor megsértődsz, mert akkor úgy nézel ki, mint egy duzzogó ötéves. - Könnyeim közt felnevettem, ahogy a körülöttem lévők is... miközben bólogattak. Így állunk? Majd megkapják a magukét! - Mindent szeretek, amit csinálsz. Sőt nekem elég annyi, hogy a közelemben legyél és máris ezerszer jobb a hangulatom. Ezért is ijedtem meg, mikor meghallottam, hogy kórházba kerültél. Nem akartam elhinni. Még érezni akartalak. Megfogni a kezed. Megölelni. Összenyomni a pofidat, hogy úgy nézzél ki, mint egy hal. Összekócolni a hajadat, hogy utána hallgathassam a „Ne már Chan~!" meg a „Most kapsz pár perc előnyt, hogy elfuthass, még mielőtt megfojtalak!" mondataidat. Még meg akartalak csókolni. De a legfontosabb; szeretni. Örökké szeretni akartalak. És ez abban a pillanatban, mikor megpillantottalak, ott, a kórházban, elérhetetlennek tűnt. De most itt vagy, itt vagyunk. És én ugye ráébredtem valamire. - Ekkor ért elém és így rám is jött a reflektor fényéből. - Veled akarom leélni életem hátralévő részét úgy, mint egy pár. Egy házaspár. - Szemeim tányér nagyságúra nőttek. Chan zsebébe nyúlt, előhúzott egy dobozt, letérdelt elém, majd kinyitotta és megpillantottam azt a gyönyörűséget benne. - Byun Baekhyun megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz? - A mondata után jöttem rá mindenre. Sehun és Chanyeol tényleg gyűrűt kerestek. De nem Luhannak, hanem nekem. Chen csak félig hazudott. És ezt mind azért tették, hogy én boldog legyek. Ezért titkolózott mindenki. Ezért emelték föl Taoék, a gyűrűiket. Ezért beszélt Suho a menedzserrel annyira komolyan, megbeszélték a technikai dolgokat. Ezért nézett rám vigyorogva mindenki. Nem akarták elrontani a szülinapomat. Nem akarták elárulni a szerelmem tervét. Gondolataim miatt megeredtek könnyeim. Az örömkönnyeim. A földre rogytam és Yeolra néztem, aki feszengve figyelt. Heves bólogatásba kezdtem, mire egyszerre három dolog történt: újdonsült férjem felsóhajott és felhúzta a gyűrűt az ujjamra; a közönség hangos tapsviharba és sikításba kezdett; a tagok pedig konfettiket szórtak a fejünk fölé. Páromra mosolyogtam és nagy lendülettel ajkainak estem. Ennek a következménye az lett, hogy hátra dőlt, én pedig rá estem. Elválltunk egymástól és mélyen egymás szemébe néztünk.

- Örökre, - kezdte.

- Egymásé. - egészítettem ki.

Sziasztok! Itt is lenne a vége. Tudom elég rövid lett, de remélem azért tetszett. :D