Örökre, egymásé-Chanbaek [Hun]

5. rész

Park Chanyeol szemszöge

- Nem tudom. De ne gondoljatok rosszra. Luhanéknak hála kapott vért. Életben van. Ez az, ami számít, igaz? - magyarázott Suho, mire csak heves bólogatásokat kapott. Pár perc elteltével kezdtem ideges lenni. Eskü, ha öt perc múlva nem jönnek ki, bemegyek. Imáimat valahol meghallhatták, mert kinyílt az ajtó és kilépett rajta hat fehér köpenyes.

- Mi a baj? - érdeklődött Suho.

- A kézfejéből hirtelen elkezdett folyni a vér, de az ápolónők bekötötték, így elállították a vérzést.

- És most már minden rendben van vele? - kérdezte Xiumin. Na, igen, erre én is kíváncsi lennék...

- Igen. Most alszik, úgyhogy kérem, ha lehet, máskor menjenek be hozzá.

- Csak egy perc, kérem. - próbálkozott Minseok.

- Legyen, de csak egy és számolom.

- Köszönjük. - hajoltunk meg előtte. Belépve ismét rám jött a sírhatnék, és pár könnycsepp utat tört magának.

- Chan, szüksége van rád. - tolt mellé Xiu. Mindenki az ágya köré gyűlt és beállt a csönd. Nem mondanám sem kínosnak, sem kellemesnek, mert akkor hazudnék. Csend, szipogásokkal és pityegésekkel kísérve.

- Lejárt. - szólt a doktor.

- Szeretlek. - pusziltam meg a homlokát, majd kivánszorogtam onnan.

Egy hét telt el. Most fogunk együtt bemenni hozzá. Mondjuk én mindennap bementem hozzá, más-más párossal. Hhh... Baekhyun, kérlek, ébredj föl! Elfordítottam a fejemet, hogy megnézzem mennyi az idő. 08:56 A többiek is biztos már fent vannak. Csak Baek szokott sokáig aludni. Ahogy most is. Shh, Chan! Már minden oké vele. Ugye? Ezekkel a gondolatokkal keltem ki az ágyból, felkaptam pár ruhát és bementem a fürdőbe. Hála a menedzserünknek, meg a jövedelmünknek, tudtunk egy nagyobb lakást venni és így minden hálószobára jut egy fürdő is. Én Baekhyunnel osztozkodom rajta, ahogy a hálón is és az ágyon és shh, Chan! Elvégeztem a reggeli teendőimet és elindultam a lépcső felé, hogy majd megvárom a többieket a nappaliban. Azonban Xiuminék szobája előtt elhaladva sírást hallottam. Megálltam az ajtó előtt hallgatózni. Tudom nem szép dolog, de a kíváncsiság hajtott.

- Te ezt nem értheted. - mondta, talán egy kicsikét dühösen, a síró fél.

- Tudom. De, Chen. Kérlek, ne csináld ezt. - kérlelte, ezek szerint, Minseok.

- Menj le, majd megyek én is.

- Nem hagylak magadra. Nem hagyom, hogy ismét bántsd magadat. - Mi? Ismét? Bántotta már valamikor magát?

- Honnan veszed, hogy azt csinálnám?

- Ne hülyéskedj. Láttam.

- Mit?

- A bokádat. Nem szoktál zokniban aludni. - Mi van?! Mit csinált magával? Ebben a pillanatban éreztem azt, hogy be kell mennem. Mikor kinyitottam az ajtót, két érdeklődő szempár figyelt.

- Te vagdosod magad?! - kérdeztem köszönés nélkül.

- Shh! - csitított Xiu, miközben odarohant az ajtóhoz, hogy bezárja. - Téged nem tanítottak meg kopogni?

- Hallgatóztál? - akadt ki az ágyon ülő.

- Sajnálom. De miért teszed ezt magaddal?

- Nem érdekes. - nézett le a földre.

- De igenis az! Ti vagytok a legjobb barátaim. Tudni szeretném, hogy mi a baj.

- Hogy mi a baj? Az, hogy ő az egyetlen, akit közel engedtem magamhoz Donghae halála óta. Most biztos jönne az a kérdés, hogy ki az a Donghae. Ő volt az egyetlen barátom, mert tudod, nem voltam mindig az a barátkozós fajta. Most sem vagyok az. De ő volt az egyetlen, aki megértett mindenben. Mindenben! Erre egyik reggel megjelennek a rendőrök, hogy tájékoztassanak arról, öngyilkos lett. Hogy miért hozzánk jöttek? A szüleim mindig utáltak engem, elmondásuk szerint nem ilyen gyereket akartak... Ezért örökbe fogadtak egy fiút. Donghaet. Ő viszont, miután elmeséltem neki a helyzetemet, szembe szállt a szüleinkkel. Mondtam, hogy nem kell, de ő ragaszkodott hozzá. Ezért is engem okoltak. Még emlékszem anyu cinikus hangjára. „Már őt is ellenünk fordítottad! Ebből is látszik, hogy selejt vagy! Emlékeztetlek, amint betöltöd a 18-at, repülsz innen!" Rá két évre, mikor 17 voltam, lent veszekedtek. Donghae feljött elköszönt és jó éjszakát kívánt... és... és... azt mondta, hogy fogok találni egy olyan barátot, aki ugyanolyan megértő lesz, mint ő. Ezt akkor, este nem értettem, miért mondja. Csak másnap reggel kapott értelmet a mondata. Akkor változtak meg a szüleim. Kedvesebbek lettek. Én azt mutattam, hogy minden rendben. De arról nem tudtak, hogy rohadtul depressziós voltam miattuk. Tönkre tették a gyerekkorom. 18 évesen nem kellett kirakniuk, bár nem is akartak, hanem magamtól szöktem meg. Levelet is hagytam, amiben leírtam, hogy ne keressenek. Ezért töltöm veletek vagy Xiu családjával a karácsonyt. Soha többet nem akarok visszamenni hozzájuk. Baekkel még talán egy kávézóban találkoztam. Ott haverkodtunk össze és azóta mindent együtt csináltunk. Az ő ötlete volt, hogy csatlakozzunk az Smhez. Először nem akartam, de a kedvéért megtettem és nem bántam meg. - nézett Minseokra. - Viszont most... most azt kívánom bárcsak nemet mondtam volna neki. - magyarázta el, hol sírva, hol szipogva, hol pedig keserű arccal.

- Chen! Minden rendben lesz vele. Érted? Ne okold magadat! Nem a te hibád! És nem is a tiéd. - fordult felém. - Nem tehet róla egyikőtök sem. Baleset volt. Amit túl élt. És most titeket vár a kórházban, úgyhogy, ha nem indultok meg most azonnal, én magam foglak lecipelni innen titeket! - fenyegetőzött. Hyung kérését, vagyis inkább parancsát teljesítve ballagtunk le a nappaliba.

Sziasztoook! Hogy tetszett? :3 Vasárnap jön a folytatás! (Baekhyunnel) :D