Red Riding Hood and the Wolf: An Untold story

Damien Special #3

Damien Special

3. Fejezet

Nem néztem vissza, hogy lássam követ-e. Nemcsak azért mert természetesen tisztán hallottam minden egyes lépését. Hanem azért sem, mert próbáltam lehiggadni. Ugyanis már az is felcseszte az agyamat, hogy hallottam a szívverését, és a lélegzetvételét. Egyébként az előbbi, kissé felgyorsult, míg az utóbbi enyhén szaggatni kezdett. Nyílván ő sem leli örömét ebben az egészben. De attól még ez az én területem. És ő itt betolakodó. Megálltam a raktárházikó előtt, és egy fordulattal felvettem a lapátot, majd kijöttem a raktárból.

- Fogd csak meg. – dobtam felé a lapátot. Mint azt előre meglehetett jósolni, a lapát természetesen a keze helyett a földön landolt mellette. Mielőtt lehajolt volna érte, újra bementem a kisházba, mert azért annyi még bennem is van, hogy ne kesztyű nélkül kelljen szart lapátolnia. Felé dobtam a kesztyűket is.

- Legközelebb nyugodtam a kezembe adhatod őket. Nem haragszom meg érte. – Pimasz flegma mosoly terült szét az arcán ahogy ezt mondta. Furcsa- Máshogy képzeltem. Arra számítottam, hogy egész végig meg sem fog majd merni szólalni, és a pillantásomat is kerüli majd. Ehelyett szürke szemeit rám szegezte. Körülbelül két másodpercig néztük egymást, amikor elfordítottam a fejem, és továbbindultam. Nem hallottam azonban induló lépteit, ezért hátraszóltam.

- Gyere Priscilla, máskülönben lemaradsz! – Természetesen tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a neve nem Priscilla. Na de most komolyan. Piper? Ennél már akkor a Priscilla jobb.

- A nevem Piper. Piper Ardelean. Egy suliba járunk. És első óta majdnem minden óránk közös, ami azt illeti. – Jött a válasz, és a hangját úgy éreztem, mint a jalapeno paprikát. Hmm. Érdekes. Ugyanis itt megint arra számítottam, hogy maximum az orra alatt elmormogja a nevét. Így tehát bólintottam.

- Rendben van Piper. Mindjárt ott vagyunk.

- Pontosan hol van az az „ott"? – Jött a gyanakvó hangnemű kérdés pár pillanattal később. Elmosolyodtam és hátrafordultam, hogy ránézzek.

- Az első feladatodnál. – közöltem. Erre meg csak bámult rám. Olyan kutatóan nézett, a szeméből pedig eltűnt a gyanakvás. – Megjöttünk. – szólaltam meg, mikor odaértünk, a disznókhoz.

Mellkasom előtt összefontam a karomat, és vártam a reakcióját. Szemügyre vette először a ketrecet, majd a ketrecben lévő röfögő egyedeket. Aztán rám nézett.

- Ez csak valami vicc ugye?

- Nézd, Pippi, nem tudom mit vártál, amikor...

- Piper! – szakított félbe idegesen. – Öt betű, nem olyan nehéz megjegyezni. – Nos, ez igaz. De ez nem olyan vicces.

- Szóval mit vártál, amikor egy vadasparkba jelentkeztél önkéntesnek? – húztam fel egyik szemöldökömet figyelmen kívül hagyva, hogy valószínűleg arra vár: javítsam ki magam.

- Hát... nem tudom. Gondoltam, etetni, meg itatni kell az őzeket, meg hasonlók. – mondta kissé zavartan.

- Azt is kell majd, ne aggódj. De most ezzel kell kezdened. Gumicsizmát ott találsz a kerítés végében. – mutattam előre. – A dagonyázójukat hagyd, viszont ott hátul, ahol van az a kis fából készült mini istálló szerűség. Na, onnan vidd ki a... hát tudod. És vidd el, egészen odáig. Azon a területen gyűjtjük a trágyát. – Szürke szemek bámultak rám, pislogás nélkül.

- Na ne nézz így. – feleltem az arckifejezését látva. - Ezek csak ecsetfülű disznók. Akkorák, mint egy kistermetű kutya. Örülj, hogy nem varacskos disznók közé teszlek. Na, ott aztán lenne mit takarítani. Oké, azt hiszem mindent elmondtam. Gyere majd ha kész vagy. – mondtam azzal megfordultam, de aztán reménykedve, hogy talán nem ezen múlik a helyem a Mennyországban, megfordultam és azt mondtam: – Ja, és amíg ilyen szép idő van, addig megszoktuk fürdetni őket. – Dehogy szoktuk.