Gruvia fanfiction: a víz nem válik vérré

5. fejezet

-Most mi tévő legyek?- kérdezte fagyos barátunk Natsutól. Ma különösen fel volt zaklatva, fel-alá mászkált, mint aki teljesen tanácstalan lenne egy fontos dologban. Csak a helyzet az volt, hogy tényleg nem tudta, hogy mit kezdjen az érzéseivel. Szokatlan volt számára ez a szituáció. 

-Mikor felhívtál reggel hétkor, hogy jöjjek át hozzád. Ezzel eléggé felbosszantottál, de attól még jobban felmegy bennem a pumpa, hogy nem nyögsz ki semmit. Mivel van gondod?

A történet a következőképp zajlott. Miután Gray hazaért teljesen tanácstalan lett. Jól érezte magát a lánnyal, nagyon is, de hiányzott neki Juvia régi énje, az, aki mindig túltolja a dolgokat, aki olyan heves és mégis szelíd, mint a tenger. A fiú alig bírt elaludni, ennek tetejében még korán is ébredt. Tanácstalan volt, ezért úgy érezte, hogy valakivel meg kéne beszélnie a történteket. Ez a valaki pedig Natsu volt.

-Tudod, tegnap voltam Juviánál, és hát- vakargatta a tarkóját, miközben Natsu érthetetlenül nézet rá. Mondjuk érthető volt a viselkedése, hisz eddig semmi lényegi dolgot nem közölt vele a barátja- Szóval, azt hiszem fontos számomra. Vagyis eddig is fontos volt, mint barát, még ha néha idegesítő volt a jelenléte, de most nem barátként tartom őt nélkülözhetetlennek, hanem... na érted!- Nem merte kimondani kerek-perec azt, amit érzett. Hisz ilyen Gray: hűvösnek tűnik, de igazából sok mindent érez.

-És mit akarsz most kezdeni? Ugye tudod, hogy most nehezebb dolgod lesz, mintha régebben próbálkoztál volna.

Sajnos ez nagyon is igaz volt. Részben Juvia amnéziája miatt, részben meg azok miatt, akik szintén meg akarták hódítani a lány szívét. Elvégre ki nem akarná eltölteni az idejét egy gyönyörű, optimista, életvidám és okos hölggyel? 

-Nem tudom. Igazából csak azt szeretném, hogy olyan legyen, mint régen. Vagyis az ő részéről. Hiányzik nekem. 

-Hát ez nehéz lesz haver, ugye tudod?- persze, hogy tudta. Hisz az, amit tegnap még tálcán kínáltak neked, ma már nem biztos, hogy meg is kaphatod.

-Tudom. De elsőnek lehet meg kéne várni, amíg visszatérnek az emlékei.

-Várni- röhögött fel Natsu- Te ehhez értesz a legjobban! Mindig csak vártál, sosem mondtál igent semmire, amikor kellett volna!- odasétált Grayhez, majd lekevert neki egy jobbost. Azonban nem ütött vissza, még csak meg se ráncolta a homlokát. Tűrte. Mert tudta, hogy barátja jól tette azt, amit tett- A francba is ne csak várj a sült galambra, tegyél is érte!- üvöltött- Nem várhatod el tőle, hogy dalolászva a karjaidba sétáljon, nem vagy ennyire helyes, nehogy azt hidd!

Gray semmilyen érzelmet nem mutatott a külvilág felé, mert tudta, hogy Natsu nem mondott hülyeséget. Tenni akart azért, hogy bebizonyítsa barátjának, hogy szorult belé annyi tenni akarás, amennyi elegendő ahhoz, hogy helyrehozzon mindent.

-Jól van-nem tudott mást kinyögni, de ez ebben a helyzetben bőven elég volt. 

-Remélem tudtam segíteni- veregette meg Gray vállát- Most megyek, megpróbálok visszaaludni. Ja, és ha még egyszer felmersz kelteni ilyen korán, azt megfogod bánni!- felvette kissé saras cipőjét, vállára borította fekete pulóverét, majd kisétált az ajtón.

Ennek köszönhetően Graynek volt ideje egyedül átgondolnia a történteket. Tényleg megérné ez a egész? Egyértelmű volt a válasz. A legnagyobb tuskónak érezte magát, hisz a lány balesete valamilyen szinten az ő hibájából fakadt, legalábbis ő így látta. És ezért tartozik annyival Juviának, hogy helyrehozza a dolgokat. 

A nap hátralevő részében a telefonját nyomkodta, képek után kutatott. Mira fotózási mániájának hála rengeteg közös fotója volt Juviával. Ezeket nézegetve itt-ott még el is mosolyodott.