Állαтι Öѕzтöɴöĸ 2. - A ĸαlαɴd ғolyтαтódιĸ [Beғejezeтт]

1. rész

Elveszett lélek

- Milyen csend van. - jelentettem ki, miközben lassan belekortyoltam a teámba.

- Igen. - válaszolt Scott.

Valaki elkezdett dörömbölni a faház ajtaján:

- Ééés el szóltam magam. - Scott elmosolyodott, letettem a csészémet, majd az ajtóhoz siettem.

Maya és két ismeretlen személy állt az ajtóban:

- Helen! Szükségünk van a segítségedre! - mondta idegesen Maya.

- Miben segíthetek? - kérdeztem kíváncsian.

- Eltűnt a lányom! - kiáltotta a Maya mellett lévő nő - Kérem találja meg!

Scott eközben mellém lépett, és megfogta a vállamat:

- Nyugodjanak meg kérem. Mikor látták utoljára a lányukat? - kérdezte Scott.

- Nem tudom... Talán 3-4 órája. De lehet több... Nem emlékszem! - mondta aggodalmasan a nő.

- Van esetleg valamilyen ruhadarabja önöknél? - kérdeztem.

- Igen, tessék! - a nő remegő kézzel a kezembe nyomot egy pulóvert - Ezt az eltűnése előtt vette le... Kérem, segítsenek!

Az orrom elé helyeztem a pulóvert, majd megszagoltam.

- Hogy hívják? - kérdeztem.

- Emily. - válaszolt a nő férje.

- Nyugodjanak meg. Meg fogom találni a lányukat. - mondtam határozottan, majd az erdő felé rohantam, de Scott visszahúzott:

- Én is veled megyek.

- Nem lehet. - válaszoltam határozottan.

- Miért? - értetlenkedett Scott.

- Mert egyedül gyorsabban haladnék. Nem akarok még rád is vigyázni.

Scott pár perc gondolkodás után megindul az erdő felé:

- Mióta mondod meg, hogy mit tegyek? - mosolygott.

- Hát milyen szófogadatlan ma valaki! - mondtam mosolyogva.

Scottal bementünk az erdőbe. Amikor beljebb értünk, kezemet a szám elé helyeztem, majd vonyítottam. Alfa pár percen belül meg is jelent:

- Ügyes vagy Alfa! Gyere ide!

Alfa odarohant hozzám. Megsimogattam és megveregetem az oldalát:

- Alfa! Keresd! - tettem az orra elé a pulóvert. Alfa körbeszaglászta a nedves orrával, majd elindult.

- Gyerünk! - mondtam Scottnak.

- Ahogy parancsolja!

- Ne gúnyolódj! - mondtam mosolyogva Scottnak.

Már két órája az erdőt jártuk. Alfa a földet szaglászva próbálta követni a szagot. Megszagoltattam újból Alfával a pulóvert, majd én is megszagoltam. Míg Alfa egyenesen akart volna tovább menni, az én ösztöneim pedig azt súgták, hogy forduljunk le.

- Most mi legyen? - kérdeztem Scottól.

- Nem szívesen mondom, de váljunk szét. Én Alfával megyek tovább egyenesen, te pedig az ösztöneid után menj.

- Rendben. De aztán el ne tévedj! - fogtam meg Scott vállát.

- Nem kell aggódnia parancsnok. - vágta magát katona állásba.

Scott és Alfa elindultak, és pár perc múlva már nem is láttam őket. Én lefordultam, és folytattam az utamat. Lehunytam a szemem, és beleszagoltam a levegőbe. Majd egy fához léptem és megérintettem a törzsét. Lehet, hogy nem is erre kellett volna jönnöm? Nem tudom. De érzek valamit... valamit ami nem hagy nyugodni. Bízok az ösztöneimben...

A saját fejem után mentem, és megláttam a földön egy megsebesült szarvast. De ez nem csak egy szokványos sérülés volt: ez egy lőtt seb volt. A szarvast valaki meglőtte. Utálom az ilyen embereket. Biztosan tudták, hogy ez egy természetvédelmi terület, és egyben nemzeti park is. Mégis meglőtték szegény teremtményt. Lassan a szarvashoz közelítettem, majd leguggoltam mellé: sok vért vesztett. Nem fogja túlélni. Megsimogattam, majd elővettem a törőmet:

- Az égi szellemek kísérjék az utadat az ég felé, hogy elfoglald méltó helyedet a fellegekben...

A tőrrel elvágtam a szarvas nyakát.

- Bocsáss meg...

Megadtam neki a tiszteletet, majd tovább mentem. Egyfolytában a szarvas járt a fejemben: vajon ki lőhette meg...?

- Emily! - kiáltottam a lány nevét.

***

- Mi az Alfa? - kérdezte Scott.

Alfa a földben lévő láblenyomatot szaglászta. Scott közelebb ment, és jobban megnézte:

- Nem hinném, hogy ez egy gyerek lábnyoma lenne... Inkább egy felnőtt férfié...

***

- Emily! - kiáltottam újból - Hmm... ha én lennék Emily, akkor hová mentem volna... Emily biztosan egy menedéket keresett...

Az utam során minden búvóhelyet megnéztem. Beleszagoltam újból a levegőbe: itt van a közelben. Érzem...

Hirtelen felkaptam a fejemet egy sikító hangra. Teljes erőmből rohantam a hang irányába. Megláttam a kislányt, amint egy fa tövében ült, előtte pedig egy vaddisznó nézte őt fenyegetően. Ráordítottam a vaddisznóra, mire az rám figyelt. Felkavartam előttem a port, majd újból ráordítottam. A vadállat elfogadta a kihívásomat, majd teljes erejéből felém rohant. Minden az időzítésen múlik... A reflexeimnek köszönhetően pontosan egy másodperccel hamarabb ugrottam el, még mielőtt a vaddisznó nekem jött volna. Gyorsan feltápászkodtam, majd Emily-hez rohantam. Felvettem az ölembe, majd a vaddisznót néztem, aki közben visszafordult. Újból felém rohant: támadott. Basszus... Miért ilyen agresszív? Ekkor észrevettem egy kis vaddisznót Emily kezeiben. Hát persze! Elkezdtem futni a vadállat elől, ami nem jó ötlet, de pillanatnyilag ez jutott az eszembe.

- Emily! - El kell engedned!

- De olyan aranyos... - mondta Emily.

- Tudom, de nem szakíthatod el az anyjától! Ez olyan mintha téged szakítanának el a a szüleidtől. Gondold magad a helyébe! - mondtam lihegve - Mellesleg, már nem sokáig bírok így futni...

Hirtelen szembefordultam az ellenfelemmel, majd Emily elengedte a kis vaddisznót. Lassan hátrálni kezdtem, a kicsi az anyjához sietett, majd végül az anyakoca felhagyott az üldözésünkkel. Letettem Emily-it, majd leültem a földre, és nagyokat lélegeztem. Elfáradtam.

- Kiviszlek az erdőből Emily. Csak hagy pihenjek egy kicsit...