The Camp

4.

Az ágyamon ülve vártam, hogy Petra elkészüljön, majd miután ez megtörtént beszélgettünk úgy 10 percet, és aztán elaludtunk.

Reggel az ébresztőm hangjára keltem. nincs is annál jobb, mint pénteken 5:30-kor felkelni.

- Ne már! Már kelni kell? Még csak most aludtunk el! – hallottam meg Petra rekedtes hangját magam mellett.

- Még tudsz pihenni negyed órát – mondtam, de mire a végére értem a barátnőm már javába horkolt.

Kómásan elindultam a szekrényem felé. A választásom egy fekete rövidnadrágra és egy zöld trikóra esett. Még felvettem hozzá a B betűs nyakláncom, és a hangjegyes fülbevalóm. Megmostam az arcom, a fogam, megfésülködtem, majd szóltam Petrának, hogy keljen fel. Csak 5 percen keresztül szólongattam, de végül felkelt, és bár elég morcosan, de elindult a fürdő felé. Míg Petra készülődött, addig én kivittem a bőröndöket a kocsihoz, ezt követően pedig felébresztettem Apát, azzal az indokkal, hogy legyen szíves vigyen el minket a sulihoz, mivel onnan indulunk busszal. Mire mindenki elkészült, már 6:15 volt, bár amúgy is csak 6:30-tól volt a gyülekező, szóval nem kellett sietnünk.

- Bori! Kivitted a cuccokat? – nézett rám Apa a reggeli kávéja mögül.

- Persze. Már Petrát is kivittem – nevettem el magam.

- Rendben – mosolygott, majd betette az üres csészét a mosogatóba. – Elköszöntél a többiektől?

- Igen.

- Akkor indulhatunk? – vette fel a cipőjét.

- Igen – ismételtem önmagam.

Én is gyors felvettem a zöld Converse cipőmet, majd Apa után mentem. Az út elég unalmasan telt, de amikor a suli elé értünk a pulzusom az egekbe szökött. Ott állt a lépcsőn és a haverjaival beszélgetett. Piros póló volt rajta, ami kiemelte azt az enyhe vörösséget az amúgy barna hajából, és persze az a letörölhetetlen vigyor is ott ült az arcán. A bambulásomból Apa hangja riasztott fel.

- Bori?

- Bocsi! Mit mondtál? – néztem rá bocsánatkérőn.

- A napszemüveged – adta oda az említett tárgyat.

- Köszi! – vettem el tőle.

- Írj, ha odaértetek! – szállt ki a kocsiból.

- Rendben. Szia! – pacsiztam le vele. Apának és nekem volt egy közös kézfogásunk. Még 5 éves koromban tanította meg nekem, azóta ezt használjuk a könnyes búcsú helyett.

- Mehetünk? – kérdezte Petra.

- Aham – mosolyogtam rá, majd elindultunk a lépcső felé.

Na nem azért, mert Ők is ott voltak, csak az osztályba volt a gyülekező. Igazából szerintem meg se mernék nyikkani a közelébe.

- Sziasztok lányok! – köszöntek kórusba.

- Hali! – integettünk vissza.

Na ez fura. Nem is szoktak köszönni. Persze Petra egyből többet gondolt a dologba. Már arról csacsogott, hogy Noel biztos ,, érdeklődik irántam ", amikor lehűtöttem azzal, hogy ez csak egy köszönés volt, semmi több. Ezek után kissé leapadt a kedve, de amikor az ofő belépett a terembe, újból felcsillant a szeme. Még megbeszéltünk pár dolgot, majd megkezdődött a beszállás. Mi Petrával persze egymás mellé ültünk, elénk pedig Noel és Bálint ült. Mi van?! 10 (őrült) perc után megindult a busz. Petrával már jó ideje beszélgettünk, amikor Bálint hátrafordult.