The Camp

9.

A szobába érve újabb meglepetés tárult elénk: a velünk szemben lévő szoba lakói.
- Hát ti? – kérdeztem, direkt ügyelve arra, nehogy Noel felé nézzek.
- Gondoltuk megnézzük, hogy fest a csaj szoba – vonogatta a vállát mosolyogva Márk, mire Bence és Noel felröhögött.
- Kösz! – vágott hozzájuk egy párnát Bálint.
Hát igen… Lényegében félig ő is nálunk lakott. Petrával egymásra néztünk és egy pillantással megbeszéltük: ezek hülyék.
- Átjöhetünk? – hallottam meg magam mögött azt az idegesítő hangot, amit ha meghallok, kiráz a hideg.
- Bocs, nem – vágta Edina arcába az ajtót Bálint, majd felém fordulva pacsira nyújtotta a kezét.
- Ez csúnya volt – jegyeztem meg.
- Naaa, ne csináld már! Tudom, hogy legszívesebben te is ezt csináltad volna – vigyorgott.
- Na jó! – mondtam, majd nevetve lepacsiztam vele.
- Na, milyen volt a víz? – kérdezte tőlünk.
Értetlenül néztem össze Petrával, akinek hamarabb leesett, hogy Bálint úgy tudta, hogy fürdünk egyet.
- Nem találtunk meg a partot – mondta.
- Komolyan? – kérdezte egyszerre a négy fiú.
- Jah. De helyette találtunk egy barlangot – szóltam közbe.
- Hol? – kérdezte Bence.
- Kb fél órára innen – feleltem.
- Akkor menjünk – pattant fel Márk.
- Oké – álltak fel a többiek is.
- Hát úgy látszik már ma megnézzük azt a barlangot – tápászkodott fel Petra is.
- Mi? Ti ott voltatok és nem mentetek be? – hüledezett Noel.
- Nem – vontam vállat.
- Megijedtetek, mi? – vigyorgott.
- Nem – ismételtem önmagam.
- Akkor? – biccentette oldalra a fejét.
- Csak simán nem mentünk be – mondtam, majd felnéztem. A szobában csak Noel és én voltunk. – Ezek most komolyan itt hagytak minket? – kérdeztem.
- Úgy látszik – vakargatta a tarkóját.
Egy teljes percig (ami óráknak tűnt) csendben tanakodtunk, hogy most mi legyen, majd egyszerre nevettünk fel.
- Végülis én is tudom az utat, nem fogunk eltévedni vagy ilyenek – gondolkodtam hangosan.
- Hát erre nem vennék mérget – nevetett.
- Na kösz! - ,,sértődtem meg”.
- Csak vicc volt – röhögött még mindig.
- Én is ezt mondanám – fordítottam neki hátat.
- Most komolyan megsértődtél? – kérdezte.
- Nem – fordultam vissza, mire megláttam az aggódó tekintetét. – Te viszont azt hitted, hogy igen – vigyorogtam rá.
- Te bolond vagy – mosolyodott el, majd összeborzolta a hajam.
- Hééé! – kaptam rögtön a fejemhez.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Hát nem is tudom. Lehet inkább itt maradok és kifésülöm a hajam… - ültem le az ágyra.
- Ne csináld már! – nevetett fel.
- Most miért? Egyedül is eltalálsz oda – vonogattam a vállam, továbbra is húzva az agyát.
- Hát jó – vont vállat, majd elindult.
A folyosó végén értem utol.
- Komolyan elindultál volna nélkülem? – néztem fel rá. Hogy is mondjam… Kicsit magas.
- Tudtam, hogy utánam jössz – mosolygott.
- Honnan? – vontam fel a szemöldököm, mire rám nézett, majd megvonta a vállát. – Hát ebből sokat megtudtam.
- Ugye? – mosolygott rám, mire majdnem leestem a lépcsőn, de utánam kapott, ennek hála pedig visszanyertem az egyensúlyom.
- Köszi – sütöttem le a szemem zavartam.
- Mit is mondtál, mennyi időre van innen? – nézett rám.
- Fél óra – válaszoltam.
- Akkor még párszor megmenthetem az életed – biccentett.
- Azért annyira béna nem vagyok – tettem fel a kezem védekezőn.
- Hát… Kikötött cipőfűzővel nehéz lesz nem orra esni – mutatott a lábamra.
- Honnan tudtad? – kérdeztem elképedve, miközben leguggoltam és rutinos mozdulattal bekötöttem a fűzőket.  
- Csak odafigyelek – került ki egy nagyobb gödröt.
- Most azt mondod, hogy én nem szoktam odafigyelni? – kérdeztem, ezt követően pedig megbotlottam egy kőben.
- Én ilyet nem mondtam – próbálta nem elröhögni magát.
- De gondoltad – csaptam le a magas labdát.
- Nem, nem is gondoltam – mosolygott.
- De – kontráztam.
- Belelátsz a fejembe, vagy mi? – röhögött.
- Nem, de jó lenne – szaladt ki a számon.
Noel fél szemöldökét felhúzva vizslatott egy ideig, majd megvonta a vállát.
- A mostani kijelentésed után kezdek félni tőled – vallotta be hülyéskedve.
- Nyugi, nem kell tőlem félni. Ártalmatlan vagyok. Csak Bálint vigyázzon éjszaka – tettem hozzá fenyegetően, mire felnevetett.
- Ez jó volt! – mondta.
- Nem vicceltem – mondtam komolyan.
Tágra nyílt szemmel kapta felém a fejét, mire nem bírtam tovább, elnevettem magam.
- Nyugi már!
- Ezek után nem biztos, hogy az sikerülni fog – rázta meg a fejét.
- Megjöttünk!– kiáltottam fel.
- Legközelebb kérlek ne okozz maradandó halláskárosodást! – fogta a fülét, majd körbenézett. – A többiek?
- Nem tudom. Biztos bent vannak.
Együtt léptünk be a barlang bejáratán, majd értetlenkedve néztünk össze. A barlangban ugyanis rajtunk kívül nem volt senki.
- Várj! Felhívom őket – mondta, ezt követően pedig elindult a kijárat felé.
Én pedig utána indultam. Hülye lettem volna ott maradni egy tök üres barlangban, egyedül.
- Kit hívjak először? – nézett rám.
- Petrát! – vágtam rá kapásból.
Értetlenkedve nézett rám, aztán már én is rájöttem, hogy neki nincs meg a száma.
- Akkor hívd Bálintot! – mondtam.
- Oké – mondta, majd elkezdte nyomkodni a telefonját.
Pár másodperc múlva a kihangosított vonalat hallgattam. De csak a csörgést.
- Hát ezt nem hiszem el! Először csak úgy, egy szó nélkül otthagynak minket, aztán meg nemhogy megvárnának minket, neem! Egyszerűen felszívódnak, és még a telefont se képesek felvenni! – fakadtam ki.
Aztán rájöttem, hogy Noel ezt végig hallgatta. Hogy lehetek ekkora idióta? Nemhogy esek–bukok a közelébe, de még beállítom magam elmebetegnek aztán meg hiszti rohamot kapok. Teljesen hülye vagyok!
- Jól vagy? – lépett közelebb hozzám.
- Persze, bocsi – néztem fel rá félve.
- Miért kérsz bocsánatot? – értetlenkedett.
- Mert az elmúlt háromnegyed órában az agyadra mentem – ültem le egy kisebb szikladarabra.
- Nem mentél az agyamra – ült mellém.
- Áhh, nem! – temettem a tenyerembe az arcom.
- Van egy ötletem – mondta.
- Mondd! – néztem rá a kezeim között.
- Az, - kezdte el, miközben óvatosan lehámozta kezemet az arcomról. Kisebb sokkhatás ért, amikor hozzám ért, de ezzel most ne foglalkozzunk. – hogy nézzük meg ketten – biccentett a barlang felé.